Bár a szkizofréniát az egyik leghírhedtebb pszichiátriai betegségnek tartják (hiszen szinte mindenki ismeri, ha nem is a betegséget, de magát a szót), kevés olyan hírességről tudunk, aki valóban szkizofréniától szenvedett volna. Ennek több oka is van: egyrészt, a szkizofrénia a leggyakrabban már kamaszkorban kialakul, így az állandó gyógykezelések mellett ritkán van lehetőség a különleges tehetség megcsillogtatására. Másrészt, a szkizofrének jó része visszahúzódó, gyanakvó, emberkerülő személyiség, akik nehezen viselik a hírnévvel együtt járó reflektorfényt. A szkizofréniát ráadásul - különösen a huszadik század előtt - könnyen összekeverték más betegségekkel, a korábbi diagnózisok megbízhatatlanok, így gyakran csak találgatni lehet, hogy ki volt valójában szkizofrén.

Egy csodálatos elme: John Forbes Nash

Az 1928-as születésű John Forbes Nash amerikai matematikus-közgazdásznál élete negyvenes éveiben jelentkeztek először a szkizofrénia jelei, akkor, mikor a felesége várandós volt: gyanakvó és kiszámíthatatlan lett, sőt egy idő után kifejezetten paranoiásan kezdett viselkedni. Mindenhol kommunista kémeket sejtett és hosszas leveleket írt különböző nagykövetségeknek, hogy figyelmeztesse őket a hamarosan bekövetkező politikai változásokra. 1959-től közel egy évtizeden keresztül kezelték különböző szanatóriumokban paranoid szkizofréniával és depresszióval. Nash később igen ellentmondásosan kezdett viselkedni: véletlenszerűen szedte a gyógyszereit és másokat is erre biztatott, azt állítva, hogy a betegségét a boldogtalanság és a megfelelési kényszer váltotta ki. Nash 1994-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott játékelméleti munkájáért, de a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban is érdekes teóriákat állított fel. Nash élete inspirálta a nagysikerű, Egy csodálatos elme című hollywoodi filmet, melyben az Oscar-díjas Russell Crowe alakította a matematikust.

Antonin Artaud: a kegyetlenség színháza

Antonin Artaud (1896-1948) francia költő, drámaíró és rendező nemcsak szkizofréniával küzdött, hanem depresszióval és kábítószer-függőséggel is. Négyéves korában agyhártyagyulladást kapott, mely megváltoztatta az addig nyugodt gyerek személyiségét: ideges, könnyen felkavarható és depressziós lett, emiatt már tinédzserkorában ópiummal kezelték és éveken keresztül volt szanatóriumban. Nyugodtabb időszakaiban a párizsi művészeti élet meghatározó figurája volt, szürrealista forgatókönyveket írt, színházi darabokat és filmeket rendezett, verseket írt. Az 1930-as évek végén a betegsége újra fellángolt, bizarr elméleteket kezdett gyártani mágiáról és a természetfelettiről, végül a barátai vitték be egy szanatóriumba, ahol (hosszabb-rövidebb kihagyásokkal) élete végéig kezelték.

Forrás: HÁZIPATIKA.COM