Minden ember életében van egy nap, amire nem szívesen emlékezik. De olyan is, amire azt mondja, bárcsak ott megállt volna az idő. Szántó Sándor életében egybeesik e két nap: akkor vesztette el a szeme világát.
– 2008. április 18-én, József napján történt.

A szatmári városka utcáin biciklizve mondja mindezt, és közben nem győzi fogadni a köszönéseket.
– Jó napot, Miska bácsi. Szevasz, Zoli. Csókolom, Mariska néni! – kiabálja, én pedig csodálkozom, honnan tudja azt, hogy ki kicsoda. – Na, vajon honnan?! A hangjukról – feleli bazsalyogva.

De ezt a bazsalygást inkább csak gondolom, merthogy ő teker hátul a kétüléses kerékpáron, onnan dirigálja, hogy most balra, most jobbra, most vigyázzak, mert éles kanyar jön, meg azt, hogy itt kátyú lesz, a jobbra lévő sarkon pedig egyszer nagyon megzavarták a kutyák.
Ecsed nagy falu – illetve most már város –, így aztán beletelik vagy másfél órába, míg végigjárjuk a fontosabb utcákat. Én el is fáradok rendesen, leülünk hát egy kicsit szuszogni a Kraszna-gáton, a híres műemlék szivattyútelep szomszédságában.

Régen járt erre, fiatalon messzire sodorta a szél. Előbb Mátészalkán bútorasztalosnak tanult, majd gyorsan a faipari technikumot is elvégezte, ahonnan egyenes út vezetett Sopronba, a faipari egyetemre. Faipari mérnök lett, aztán mérnök-közgazdász, jött a budapesti állás, elhalmozva igényes munkákkal. Nyílegyenes út – ígéretes karrier.

– Azért nem volt az annyira nyílegyenes – mondja enyhe grimasszal –, rengeteg küzdelmem volt az egyetemen. De nem bántok senkit, mert általában én voltam a kezdeményező. Az az igazság, habzsoltam az életet, amihez pedig pénz kellett. Amit meg kellett keresni. Elvállaltam mindenféle munkát, parkettáztam, kubikoltam, szüreteltem, meg a szám is nagy volt, táncolni is szerettem, és mindez persze a tanulás rovására ment. Az első diplomám után nyomban Pestre kerültem, bútorokat terveztem plusz kereskedtem is. Sokat dolgoztam, de volt értelme. Viszont egyre jobban hiányzott az otthoni közösség. Az ecsedi néptáncegyüttes alapítójaként még Sopronból is hazajártam a próbákra, de ezt már Pestről nem akartam, megpályáztam hát az egyik nyíregyházi szakmunkásképző tanári állását, amit el is nyertem.

Öt boldog év következett. Közel Nagyecsed, közel a táncegyüttes, hálás tanulók, maszekmunka csőstül. Aztán begyulladt a jobb szeme. Orvosok, kezelések, klinika. Majd beszürkült a másik szem is…
– Mindent megtettek a debreceni orvosok, sajnos a tudomány ma még nem tud segíteni a szem ezen betegségén. Meg kell tanulni vele élni.

Hűvösen, már-már szenvtelenül kopognak a szavak a parton, ahol az ősz ezernyi színben pompázik már – de most valahogy nincs kedve gyönyörködni az embernek a színkavalkádban. Miközben hallgatom Sanyit, azon tűnődőm, vajon mi hiányzik egy vak fiatal életéből a legjobban. Hallgatok, de valami rejtélyes úton eljut hozzá a kérdés.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: SZABAD FÖLD