Talán emlékeznek rá, mikor 2 héttel ezelőtt írtam egy rövid történetet, egy enyhén értelmi fogyatékkal élő kislányról, aki szakácsnak szeretett volna tanulni. Sajnos, a hely ahol dolgozott, új vezetőt kapott, aki enyhén szólva, nem volt egy befogadó típus. Persze nekem más szó jutott eszembe, de ezt most nem írnám le, mert ezt az illetőt még erre sem tartom méltónak. Szóval szegény kislányon próbáltunk segíteni, hogy gyakorlati helyet keresünk neki. Természetesen mondanom sem kell, nehéz manapság gyakorlati helyet találni, főleg ha az illető más, mint mi. A másság természetesen csak csupa pozitív dolgot jelenthet ebben az esetben is! Sok szállodában-étteremben próbálkoztam, egészen addig nem volt gond, míg be nem vallottam, bizony ő kicsit más, mint mi. Itt jött el a pillanat legtöbbször, mikor az elutasítást megkaptam. Természetesen senki sem hivatkozott arra, hogy azért nem mert ő más. A kifogások általában, mindig valami fantasztikusan meg voltak komponálva. Mintha képzett munkaügyben járatos jogászokkal beszéltem volna. Persze ha ezt a kreativitást, más területen is látná az ember, bizony nagyon örülne neki. Ha végre egyszer nem a kibúvókat, hanem a megoldásokat keresnénk, sokkal előbbre tartanánk! Persze örömmel elmondtam volna, hogy milyen szorgalmas, szívesen jár be dolgozni, és egyszer sem késett el még életében, pedig naponta két órát utazik. Sokadik telefon után kezdtem kicsit csüggedni, vajon mi szállodások-éttermesek csak ennyire vagyunk képesek? Tényleg mit csinálok rosszul? Talán füllentenem kellett volna, és akkor nem derül ki? Nem hiszem ez lett volna, a járható út! A nap vége felé járva, felhívtunk egy nagy éttermet, ahol a konyhán több száz emberre főznek naponta. Ugyan nem volt Michelin csillagos, de a konyhafőnök meglepően segítőkész volt! Mikor elmondtam neki, mi a helyzet, végighallgatott, majd mondta szívesen segít! Küldjem el e-mailben a lány nevét, iskola címét, és a szülei telefonszámát. Azt ígérte jövő héten bent lesz az étterem vezető és megbeszéli vele. Kicsit szkeptikusan írtam a levelet, hiszen tapasztalatim alapján nem sok reménnyel kecsegtetett. Arra gondoltam, lehet ez egy újfajta „hogyan rázzunk le” taktika. A következő napokat, az eredménytelen telefonhívások töltötték ki. Mígnem a héten hívott a kislány anyukája, aki örömmel újságolta, hogy felhívta a konyhafőnök az étteremből, ahova az e-mailt küldtük. Állítólag több mint tíz percig beszélt vele, és a kislányával is. Majd nemsokára megint felhívta őket, hogy semmi gond szeretettel várják a kislányt a gyakorlatra. Szinte rosszul esett, mikor nekem kezdett el hálálkodni, a kislány anyukája.  Pedig valójában, ezt az embert érdemli a dicséret kizárólag! Azért mert nem kifogásokat, hanem megoldásokat keresett! Magam részéről, ha lenne emberiességből Michelin csillag, akkor én neki adnám mindet!

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: HOTEL HANDICAP