Bende Lajos a HÍD Jelnyelvi Tolmácsok Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének elnöke. Tevékenységéért 2013 novemberében megkapta az Adorján Ildikó-díjat.

– Hogyan került kapcsolatba a siketek által használt jelnyelvvel?

– Szüleim mindketten siketek voltak, nekem a magyar nyelv tulajdonképpen a második anyanyelvem, hiszen először jelnyelven tanultam meg kommunikálni. Hat éves koromban vettem észre, hogy én nem úgy beszélek a szüleimmel, mint a többi ember. De nekem úgy volt természetes, hogy anyám jelekkel magyaráz. Szerencsétlennek éreztem magam a másságom miatt. A halló és a siket emberek veszekedése közti különbséget is nehezen dolgoztam fel, ijesztő volt számomra, nem tudtam mit kezdeni a hangos kiabálással. Megijedtem tőle, sírtam.

Akkoriban egyébként a fogyatékosságot is másként kezelték. Tanáraim is csak úgy emlegettek: „a siket Bendének a gyereke”. Az én szüleim nem jártak szülői értekezletre sem, hiszen nem értették, ami ott elhangzott. A pedagógusok úgy viszonyultak hozzám, hogy „süket szülők gyereke, nem kell vele foglalkozni”. Szerencsére a közepes átlagot hoztam magamtól. A jelnyelv mondatszerkezete azonban eltér a magyar mondatok grammatikájától, csak később, a főiskolán eszméltem rá, hogy másként használom az alanyt, az állítmányt, mint a többiek. A „macska fel van mászva a fára” típusú mondatokban beszéltem.

– A továbbtanulás sem lehetett egyszerű.

– Édesapám és édesanyám is cserépkályha-készítőként dolgozott egy htsz-ben. Az ő példájukat követve először népművészeti cserépkályha készítő szakmunkásnak tanultam. A képesítés megszerzése után a szüleimmel dolgoztam együtt három évig, de sok megaláztatásban részesültem, ezért húszévesen inkább hivatásos katonának álltam. Akkoriban szabályosan szégyelltem, hogy értem a jelnyelvet, ezt semmiképp sem árultam volna el. 1970-ben lettem hivatásos tiszthelyettes, ekkor költöztem Karcagról Szolnokra, azóta is itt élek.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL