A Blind Legend a lehető legegyszerűbben futott neki annak, hogy valami újat hozzon a nagy dömping közepén – a készítők nem vacakoltak azzal, hogy grafikus ábrázolással nehezítsék meg a saját dolgukat. A francia Dowino csapata, és a France Culture nevű rádióadó, meg még egy pár francia nonprofit szervezet közös játékában azt játsszuk, hogy vakok vagyunk, és csak a hallásunkra támaszkodva csapunk fel lovagnak, aki mindenféle akadályt legyőzve, a kislányával az oldalán megmenti a feleségét.

A játék először mobiltelefonra készült el, mi a pécés változatot teszteltük (egyszerűen azért, mert a mobilosról nem hallottunk korábban). A játékot valóban a vakok és gyengénlátók is játszhatják, igazából minden olyan elem hiányzik belőle, amit a látóknak szánt játékokban megszokhattunk.

Az egy dolog, hogy nincs grafika, a történetet és a helyzeteket csak a hallottak alapján tudjuk elképzelni, de még menü sincs, egy női géphang olvassa be, milyen menüpontban állunk épp.

A játék kiváló ötlet, bár valójában nem más, mint az amúgy gyűlölt QTE-k egy újfajta alkalmazása. A QTE (quick time event) az, amikor a játékokban felvillan egy gomb, amit gyorsan lenyomva elkerülhetjük, hogy agyonüssön minket a felénk zuhanó szikla, vagy hogy megegyen minket a torkunkra pályázó medve. A Blind Heróban a harc megy így: megvárjuk, míg a támadó balról, jobbról, elölről vagy hátulról nekikészül a támadásnak (halljuk, ahogy morog, nyög vagy épp suhintja a fegyverét), és a megfelelő irányú billentyű lenyomásával odacsapunk neki. Oké, kicsit variálják, mert néha a pajzsunk mögé húzódva kell várni a támadást, néha meg nagyon jól kell időzíteni, mikor suhintunk a karddal (például mikor íjjal lőnek ránk), de valójában nagyjából háromszor érdekes a harcrendszer.

A másik teendőnk, hogy a kislányunkkal erre csörög a diózva eljussunk a történet elejét jelentő faluból (innen rabolják el a feleségünket) a történet végét jelentő főellenfélhez, a királyhoz. A lányunk mondja, hogy jó irányban állunk, esetleg picit jobbra vagy balra kell mennünk, de a fülhallgató is segít, hiszen még egy sima, pár száz forintos füles is elég ahhoz, hogy a játék bonyolultságának megfelelő minőségű 3d hangzást teremtsenek.

Elméletileg a szóköz lenyomásával kérhetünk útbaigazítást, de hamar rá lehet érezni arra, hogy is kell a hang után sietni, és kicsit olyan lesz a játék, mintha egy nagyon rossz vételi lehetőségekkel bíró szobában próbálnánk interaktívan játszani a rádióban folyamatosan elmászó Szabó családot.

Az A Blind Legend igazából ott csúszik el, hogy, és nagyon sajnálom, hogy ezt kell írnom, de: gagyi. Borzalmas például a női géphang, akitől a játék irányítását tanulhatjuk meg. Eleve nem is értem, miért nem lehetett erre a feladatra egy igazi embert szerződtetni – egy ilyen jó cél érdekében tuti lett volna, aki ingyen vállalja, és igazából egy, az utcáról véletlenszerűen behívott francia is jobb lett volna, mint a géphang, ami a játékba került.Azt, hogy a játék harc- és irányításrendszere egysíkú, nem szeretném nagyon értékelni – nyilván nem egyszerű kis költségvetésből megreformálni az játékok irányítását és közben kitalálni valami újat. Van egy kis Láthatatlan kiállítás hangulata a dolognak, tényleg fura csak a hallásunkra hagyatkozva megoldani az ezerszer látott helyzeteket, de nekem hiányzott az, hogy egy kicsit igenis szívjak amiatt, hogy én valójában nem vagyok vak, ezért fogalmam sincs, ők hogy boldogulnak az életben. Úgy értem, én szívesen tapasztaltam volna, milyen is az, mikor az ember nem lát, hiszen ez a játék lényege, de a programozók túl egyértelművé tették a feladatot azzal például, hogy összesen négy irányból jöhet egy támadás, és eleve, hogy minden támadást óriási, könnyen azonosítható, másodpercekig tartó nyögés előz meg.

Igazából nem hiba egy ilyen olcsó játéktól, hogy csak ennyi, és ilyen minőségű tartalom van benne, de az már baj, hogy nem sikerült még ezt a rövid kalandot sem úgy összerakni, hogy az valóban magával ragadja az embert. Nyilván nem lehet elvárni egy ilyen projekttől, hogy a Last of Ushoz hasonló kapcsolatot építsen ki a játékos és a karakterek között, de sajnálom, hogy nem volt sem alkalmam, sem lehetőségem megszeretni a szereplőket.

És nem azért írom ezt, mert csalódtam a játékban, hanem mert ez egy nagyon jó, és az átlagból kiemelkedő ötlet volt arra, hogy lehet kicsit a látássérült emberek problémáira, vagy úgy általában a létükre felhívni egy nagyon széles réteg, a videojátékosok figyelmét. Ez így sajnos kapufa, mert bár az ötlet jó, sem újat nem tanulunk a játékból, se maradandó emléket nem ad a dolog. Nagyon jó, hogy valakik pont ebbe az amúgy elég ritkán látott irányba indították meg a fejlesztést, de közben meg kár, hogy ennyi bosszantó apróság és igénytelenség maradt a végtermékben.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: INDEX