A bemutató foglalkozásán Jean-Pierre ölében a két és fél éves Liza ül. A kislány olyan agyi rendellenességgel született, amely miatt egyelőre nem tanult meg járni, és ülni is csak segítséggel képes. Liza lába és keze szertelenül mozog összevissza, miközben a terapeuta megpróbálja elérni, hogy összehangoltabb mozdulatai legyenek. Ennek érdekében megtartja Liza lábait, a látóterébe pedig egy labdát gurít be. A kislány egy váratlan mozdulattal a színes gömb után nyúl. Olyan, mintha játszanának. Legalábbis nekem úgy tűnik. Holott minden egyes elemnek értelme van. A gyógytornász figyeli a kislány minden reakcióját, és annak megfelelően halad tovább, amit éppen akkor és ott lát. Liza olykor felkacag, mert tetszik neki néhány „játék”. Akkor is ez történik, amikor Jean-Pierre felülteti egy aprócska padra, a hátát megtámasztja egy nagyobb szivaccsal, és miközben megpróbálja elérni, hogy a kislány önmagát kiegyensúlyozva tudjon ülni, a szemébe néz, a fejek egymáshoz közelítenek, és minden egyes „ütközésnél” Liza hangosan felnevet. Hosszan próbálgatják közben az ülést, Jean-Pierre hol az egyik oldalán, hol a másik oldalán támasztja meg egy-egy finom kézmozdulattal a kislányt, és van néhány pillanat, amikor ennek hatására Liza kénytelen egy pici időre kiegyensúlyozni önmagát – olyasmit tesz egy röpke másodpercre, amire önmagától eddig nem volt képes... Aztán persze eldől, és meg kell támasztani, de édesanyja, amikor újra az ölébe veszi, úgy érzi, a terápiás foglalkozás után feszesebben tartja a hátát.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ