Onnan már úgy engedtek haza, hogy mászni sem tudtam. Anyukám elmondása szerint az volt az első jel, hogy mikor öltöztetett és felállított volna, hogy a nadrágom felhúzza, egyszerűen összerogytam. A kórház semmiféle magyarázatot nem adott, felelősséget nem vállalva leírták egyszerű izomgyengeségnek. Majd később VELESZÜLETETT izomatróphiának... Szüleim megkapták a kötelező és szívet szorongató tájékoztatást, miszerint az izmok pusztulása miatt maximum 14-16 évet élhetek. Feltehetően nem lesz képes a szervezetem tovább küzdeni. Nos, mosolyogva jelentem, hogy ha a jó Isten is úgy akarja, akkor idén 31 éves leszek!

Kisgyerekkorom nagy részét a gyógytornára járás töltötte ki. Heti kétszer keltünk hajnalban, hogy korán Debrecenben lehessünk, majd valamikor délutánra hazaérjünk, miután a több órás, fárasztó gyógytornán részt vettem. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon megviselt ez a hercehurca. Aztán eljutottam arra a szintre, amikor már láthatóan többet ártott, mint használt ez a bejárás. Abbahagytuk. Ötévesen mentem először óvodába. Oda még anyukám a kerékpár csomagtartóján hordott. Kerekesszékbe kevéssel az iskolakezdés előtt kerültem. Akkor már szükséges volt, nem lehetett halogatni. Miután a pszichológiai vizsgálat bizonyította, hogy egy kevéssel még fejlettebb is vagyok pszichésen, mint az átlag hatévesek, elkezdhettem az iskolát. Itt helyben. Mindig szeretettel emlékszem vissza az iskolai évekre. Szerettek a tanárok, a gyerekek egyaránt. 

Mindenből megpróbáltam lehetőségeimhez mérten kivenni a részem. Az osztálybulikon ugyanúgy ott voltam, mint a vetélkedőkön, versenyeken, szakkörökön. Nem vártam el soha, hogy kivételezzenek velem, csak azért, mert más vagyok. Keményen tanultam, mert meg akartam mutatni, hogy nem vagyok butább, nem vagyok kevesebb, mint mások. Meglett az eredménye. Általában 4,5-es átlaggal zártam minden évet. Hittem benne, hogy hasznát veszem a tudásomnak. Nem úgy alakult, ahogyan azt terveztem, de erről majd később.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL