Tímeánál már a kezdet sem volt zökkenőmentes: nyitott hátgerinccel látta meg a napvilágot. Ettől a hatalmas tehertől a családja szétesett, szülei elváltak. Az édesapja lemondott róla, ám édesanyja küzdött érte, pedig az orvosok nem sok esélyt adtak annak, hogy tud majd járni. Sőt annak a kockázatát is felvetették, hogy halmozottan sérülten kell leélnie az életét.

„A gyerekkoromat végig kórházban töltöttem, és furcsa, de akkor nekem ez volt a természetes.”

Általános iskolában végre közösségbe került, az első két osztályt hagyományos állami iskolában végezte, majd átkerült egy speciális iskolába, de ott annyira alacsony szinten oktattak, hogy édesanyja jobbnak látta, ha ismét integráltan folytatja a tanulmányait.

Az iskola utolsó éveiben Tímea lábán olyan fekélyesedés alakult ki, hogy a 18. születésnapja előtt pár héttel amputálni kellett a bal lábát térd alatt. „Nem akartam tolószékbe kerülni, ezért mindent megtettem azért, hogy lábprotézissel újra járni tudjak. De még ez a nyaram is a »futómű-beállítással« telt, mivel sosem tudtak olyan protézist készíteni, amit fájdalom nélkül tudnék használni, de a jelenlegi még ki is sebesítette a lábam. Most újat kell készíttetni...”

Az amputációt követően azonban újra úszni kezdett, csak éppen versenyszinten. 2000-ben szinte a nulláról indult, de mindössze egy év alatt bekerült a válogatottba. Két évre rá pedig eljutott a világbajnokságra, ahol megúszta az olimpiai szintidőt. Hazai versenyeken 18 arany-, 8 ezüst- és 5 bronzérmet gyűjtött be. Élete eddigi legnagyobb sikerének az athéni paralimpiát tartja, ahol pontszerző, hatodik helyezést ért el. Ő maga azt is hozzáteszi, mindez úgy sikerült neki, hogy a nemzetközi bizottság egy szinttel enyhébb fogyatékossági kategóriába osztotta be, mint amilyenben itthon versenyzett.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ