K.F.: A KézenFogva Alapítvány 1993 óta dolgozik egy befogadó társadalomért, melyben a fogyatékos emberek képesek méltósággal élni a mindennapjaikat. Neked milyen tapasztalataid vannak a fogyatékos emberek boldogulásáról?

M.M.: Mindenkinek – sérültnek, épnek egyaránt - fontos, hogy létre tudjon hozni valami értéket és Magyarországon nincs senki könnyű helyzetben. Gondoltam már rá, hogy gyártatok sérült vagy megváltozott munkaképességű emberekkel kiegészítőket a kollekcióimhoz. Még csak ötlet szinten tart a dolog, de jó lenne megvalósítani, mert én azt látom, hogy őrült boldog az, aki dolgozhat.
Jártam már fogyatékos emberek intézetében, nekem semmiféle rossz érzésem, félelmem nincs a társaságukban, de tudom, hogy ezzel nem sokan vagyunk így. Ez azért lehet, mert nem ismerjük őket, mert hol ismernénk meg? Nem találsz olyan környezetet, ahol találkozhatsz sérültekkel, mert hát próbálj meg Budapesten A-ból B-be eljutni kerekesszékkel!

K.F.: Van személyes érintettséged, családod, barátaid vagy ismerőseid kapcsán?

M.M.: Ismerek egy nagyon vagány anyukát, aki vak és fantasztikus, amit csinál. Akinek van gyereke, az tudja, milyen lehetetlen feladat úgy ellátni egy újszülött kisbabát, hogy nem látod. Ő ezt is nagyszerűen megoldotta.
Magyarországon ha kimondjuk, hogy egy gyereknek problémája van, attól megijed a környezete és a normál iskolarendszerből kirakják azzal az indokkal, hogy jobb lesz neki máshol. Ha Angliában van egy Asperger-szindrómás gyerek az osztályban, akkor odajön egy szakember, hogy segítse a gyereket és a tanár munkáját. Budapesten még van lehetőség átmenni egy másik kerületbe, új iskolát, jó tanítót keresni, de vidéken nincs ilyen lehetőség.

Meghatározó, hogy az iskola mit lát egy nem átlagos gyerekben: lehetőséget, vagy problémát? Én olyan diszgráfiás vagyok, hogy ha nekem nem lett volna a középiskolában szuper, jó fej magyartanárom, akkor én nem érettségizem le. Ehhez képest, most három diplomám van.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: KEZEMFOGVA.BLOG.HU