Önkéntesként tart kempóedzést Down-szindrómásoknak egy magyar egyetemistaHír | 2016.04.23.
Minden tiszteletet megérdemlő elhivatottsággal tart kempóedzéseket fogyatékkal élő felnőtteknek a Down Alapítvány II. számú Gondozóházában az egyetemista Attila. Teszi mindezt húszévesen, önkéntesként, és nagyon sikeresen: fél év alatt a lakók és az otthont látogatók kedvencévé vált.
Egy kis alagsori tornateremben gyülekezünk egy tavaszi délután azokkal az enyhe és középsúlyos fogyatékkal élő gondozottakkal, akik október óta járnak Brandl Attilaedzéseire. Kondigépek, matracok és egy összecsukott pingpongasztal között, kicsit szűkösen, de éppen elfér az a négy-öt felnőtt, akikkel egy csoportban foglalkozik az edző.
„Ha valaki beüti valamijét valahová, azért pluszpont jár – már a bemelegítés is viccelődve, vidám hangulatban telik. – Páros karkörzés, közben felugrunk. Tudom, hogy ezt imádjátok.” Persze a fárasztó gyakorlatot a legkevésbé sem szeretik, de azért megpróbálkoznak a mozdulatok összehangolásával. „Úgy terveztem, hogy ma nem formagyakorlatozunk, csak mozgáskoordinációs feladatok lesznek, de meggondoltam magam, a vendégeinkre tekintettel” – közli Attila, mire egy résztvevő megjegyzi: „Te kis huncut!” Danival, a fotóssal jól mulatunk, az egyik fiú kicsit produkálja is magát miattunk.
Aztán elkezdődik az igazi kempó. Most már mindenki megpróbál koncentrálni, fontos a sorrend, az irány, hogy jobb vagy bal láb, kéz, merre fordulunk. Attila mindig másvalakit kérdez, hogy mi a következő mozdulat, türelmesen kivárja a választ. Ha nem helyes, kérdez másokat. Ha jó a válasz, akkor is visszakérdez, szántszándékkal persze, a nyomatékosítás miatt, vagy csak azért, hogy fenntartsa a vidám légkört. „Legközelebb beugratlak, ha a jó kezed lesz kint, akkor is rákérdezek, biztos vagy-e benne.” Erre hümmögés a válasz, vehetjük reklamációnak.
Attila egyébként mindenkit a nevén szólít, de nemcsak a nevüket tudja, látszik, hogy már ismeri a résztvevőket, tudja, ki mire képes, és a saját képességeihez mérten megtesz-e mindent a sikerért. A többség egyébként kifejezetten lelkes, és nagy az öröm, ha eltalálják az aktuális mozdulatot. „Na, mi jön most? Merre van az előre, Zsolti? Oké, mindjárt jön a holdacska, tudom, arra vártok.” Majd fél órába telik, mire mind a négy irányba elvégzik a formagyakorlatot. Részemről már régen elvesztettem a fonalat, nagyon kell koncentrálni, hogy ebben a tempóban képben maradjon az ember.
Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ
