Ha ma valakit skizofrénnek diagnosztizálnak, a legtöbb orvos - még a nyugati országokban is -  siralmas jövőképet fest a betegnek és a hozzátartozóknak: az illetőnek nem valószínű, hogy lesz saját családja, rendes munkája, legfeljebb tünetmentes időszakaiban lesz képes egyszerűbb munkákat elvégezni. Önállóan soha nem tud majd magáról gondoskodni, és, hacsak a családja nem vállalja a gondozását, élete végéig egy pszichiátriai intézetben fogja a tévét bámulni egyéb mentális betegségekkel küzdők társaságában. Pedig ma már erre a prognózisra számos beteg életútja rácáfol.

Igaz, hogy a betegség valóban gyógyíthatatlan, és az életen át tartó gyógyszerezés elkerülhetetlen, ám ha ez kitartó pszichoterápiás kezeléssel és támogató környezettel társul, a betegek képesek "normális" életet élni: önállóan gondoskodni magukról, saját családot alapítani, és akár még komoly karriert is befuthatnak. Az alábbiakban azokat a tévhiteket gyűjtöttük össze, amelyek egyelőre nagyban gátolják a betegséggel küzdők beilleszkedését a társadalomba.

Tévhit, hogy skizofrénnek születni kell

A skizofrénia részben genetikai eredetű betegség: ha az egyik szülő skizofrén, annak esélye, hogy a gyermeke is az lesz, 10 százalék. Ugyancsak a genetikai meghatározottságot bizonyítja, hogy egypetéjű ikreknél, ha az egyiknél kialakul a betegség, 40-65 százalék valószínűséggel a másiknál is.

Azonban a skizofrénia kialakulásában a környezeti faktorok is közrejátszanak: nagyobb a betegség kockázata azoknál, akiknek édesanyja a várandósság alatt vírusos fertőzést szenvedett, magas vérnyomás elleni gyógyszert szedett, vagy nem jutott elegendő táplálékhoz.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: ORIGO