Kicsivel több mint egy éve kezdtem el jelnyelvet tanulni. Sokan kérdezik, hogy milyen indíttatásból, de nem igazán emlékszem rá. Tény, hogy nem mindig veszem észre, ha a főnököm szól a másik szobából, de ezt leszámítva jó a hallásom, és nincsenek siket családtagjaim sem. A tanfolyamon ismerkedtem meg a siket Vikivel és Mátéval is, akik belementek, hogy meséljenek magukról, hátha így sikerül eloszlatni a „szegény süketnémákról” kialakult sztereotípiákat.

Eredetileg úgy képzeltem, hogy bemelegítésként elchatelgetünk és majd csak később találkozunk, hogy jobban belemenjünk a részletekbe. Pár levél után viszont Máté, aki siket családba született, és otthon, anyanyelvként tanult jelelni, megkért, hogy inkább ugorjunk a személyes részhez, mert a szövegértéssel vannak még nehézségei.

Bár örültem, hogy gyakorolhatok, mikor vártam rájuk finom gyomorgörcs lett rajtam úrrá. Tudatosult bennem, hogy a mindennapjaikkal ellentétben most én indulok hátránnyal, én leszek az, aki párszor még visszakérdez, aztán ha már túl kínosnak érzi, hogy nem érti a másikat, marad a mosoly-bólogatás kombónál.

A félelmem nem volt teljesen alaptalan, de szerencsémre Viki és Máté nagyon segítőkészek voltak, igyekeztek lassan jelelni, szépen artikulálni, sőt amikor ennek ellenére elveszni látszottam, beszéltek hozzám. Mert tudnak. Kicsit máshogy mint mi, mert nem hallják vissza, így nem tudják úgy alakítani és képezni a hangjukat, de ha a helyzet megkívánja, használják.

Viki halló családban nőtt fel, otthon szájról olvasott és beszélt, csak azután került siket közösségbe, hogy az integrált oktatást megelégelve inkább olyan gimit választott, ahol külön osztály van a siketek és nagyothallók számára. Ő kamaszként, egyénileg tanulta meg a jelnyelvet, hogy könnyebb legyen a szociális élete.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: HELLO90.BLOG.HU