– Így azután nem tudom, milyenek a színek, a formák, nincs mihez viszonyítanom, de azért ezt leszámítva eligazodom – mondja, amikor hellyel kínál az irodában. – Tulajdonképpen föl sem tünt ez nekem, csak a szomszédunkban lakott egy velem korú, három éves gyerek, aki viszont látott, akkor szembesültem azzal, hogy van másféle világ is, mint az enyém.

– Sokat bánkódott ezen?

– Minek? Ez már így van. Ehhez kellett alkalmazkodnom. Nem könnyű, hiszen a Vakok Intézete, ahol valójában eltelt kisgyerek korom, rideg és hideg volt, éppen arra nevelt bennünket, hogy kemény lesz a mindennapos élet. Nehéz volt kicsiként a megszokott otthontól elszakadni, a szeretteimmel ritkán találkozni, de sok mindenre megtanítottak. A Verseghyben viszont nagyon jó közösségbe kerülhettem, máig kitart.

A tanulás igazi ízét is ott érezte meg, abban bizonyos volt, hogy diplomát szerez. Ám amíg az intézetben sok braille-írásos könyv állt rendelkezésre, a gimnáziumban ez már nem így volt. Kellettek tehát a hangos könyvek, amiből pedig nem volt, azt el kellett készíteni, vagy valaki fölolvasta Gergelynek a tananyagot. Az egyetem? Az még keményebb feladat volt, segítség nélkül nem ment volna. Pedig éppen azt szeretnénk, hogy minél önállóbbak lehessünk – teszi hozzá. – A megszokott dolgok nagyon fontosak, a váratlan helyzetekhez mi sokkal nehezebben tudunk alkalmazkodni. Olykor csak segítséggel, de ezt legtöbbször megkapjuk. Ahogy én is.

– A számítógépes világ egy csoda – fordul a géphez és már kérdezném, hogy mit kezd a monitorral, hiszen nem látja és a klaviatúra is olyan, akár az enyém. Beüt néhány szót, amit a gép visszaolvas. Mert hát megtanult a klaviatúrával bánni, ez csak természetes. Úgy gépel, akár egy hajdani gépírókisasszony, ő aztán tényleg nem nézi, nem nézheti a kezeit, az eredményt. A fején ott a “füles”, hogy csak ő hallja a gép olvasta szöveget. A többiek ki is dobtak volna, ha itt zajongok – mutat a tőle két méterre ülő kolléganőre, aki persze mosolyog ezen.

– Hát a gimiben nem csattoghattam a braille-írógépemmel, nem igaz ? Muszáj volt  laptopot szerezni a jegyzeteléshez…Kaphattam volna bárhány korholó szót – mondja visszakanyarodva a szójátékhoz nevetve és mesél a kezdetekről, a méreg drágán vett asztali kompjuterről, de a még drágább beszélő programról. – Tanár szerettem volna lenni, nyelvész, de jól átvertek volna a diákok, nem? Sok út nem maradt. Még kitanulhattam volna a gyógymasszőrséget, de ahhoz nem volt igazán kedvem. Talán éppen ezért nem dolgozik a vak népességnek döntő többsége, a világ nem nekünk van kitalálva. Szóval jogász lettem, de ügyvédként talán nem boldogultam volna. Így lettem közszolga és ez jó döntés volt. Hasznos munkám van, bíznak bennem.

Villámgyorsan a képernyőre varázsol egy ügyirat-részletet, mutatja, hogyan szólaltatja meg az írást a gép, de ő már azelőtt javítja a szöveget, hogy a gép beolvasta volna, amit írt.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: ISZOLNOK.HU