Krániczné Tóth Dóra és fia, Tóth Attila története nem mindennapi. Szó szerint egymásnak rendelte őket az élet, egészen elképesztő körülmények között váltak családdá, tulajdonképpen a festészetnek köszönhetően. Dóra dongakézzel és -lábbal született, kerekesszékben éli mindennapjait. Ahogy meséli, gyerekkorában gyakran vált gúnyolódások céltáblájává, a játszótéren nevettek rajta a többiek. Idővel rájött, hogy úgy tudja a legjobban kezelni ezeket a helyzeteket, ha őszintén beszél az állapotáról. Az asszony huszonévesen megkapta, amire vágyott: kiegyensúlyozott párkapcsolatot, közös otthont, barátokat, a festészetet. A tökéletes boldogsághoz már csak egy gyermek hiányzott, de Dóra nem került áldott állapotba.

- Elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy babát, de esélyünk sem volt rá sérültként. Akkoriban kerültem a szájjal-lábbal festők közé, és egy ottani összejövetelen megtudtam, hogy szülőket keresnek egy fogyatékkal élő kisfiúnak. Azonnal érdeklődni kezdtünk iránta, az intézetben pedig látták a lelkesedésünket, és örültek, hogy Attila olyan helyre kerülne, ahol segítséget, megfelelő fejlesztést kap. Szerették volna, ha hasonló család veszi magához, mert így tanulhat a legtöbbet. Sosem felejtem el, amikor először megláttuk: egy szőke, kék szemű, belevaló kisfiú építőkockázott, azonnal beleszerettünk. Szerencsére a hivatalos rész hamar lezajlott, de mi addig is gyakran meglátogattuk őt. Eleinte egyébként félt tőlem. Mivel egészséges gyerekek közt nevelkedett, szokatlan volt számára, hogy gond van a kezemmel, lábammal. Emiatt gyakran sírtam, de bíztam a változásban. Ma már nem csupán anya-fia kapcsolat van közöttünk, hanem igazi jó barátok is vagyunk, mindent megbeszélünk. A sors különös játéka, hogy nem sokkal az örökbefogadás után terhes lettem, egy egészséges kisfiúnak, Balázsnak adtam életet. Hiszem, hogy mindezt Attilának köszönhetem, mert az ő érkezésével el tudtam engedni a görcsös vágyakozást egy baba után. Azt szoktam mondani, hogy a kisebbik fiamat a pocakomban, Attilát pedig a szívemben hordtam ki.

Ő maga és Attila teljes ellátást igényelnek, de Balázsra és a hallássérült apukára, Györgyre bármiben számíthatnak. Dóri jókedvű, nyitott nő, aki úgy érzi, a képeivel adni tud magából egy kicsit az embereknek.
- Mozgássérültek között éltem, tanultam, és akadt olyan társam, aki a szájjal-lábbal festőkhöz tartozott. Mivel tudta, hogy érdekelnek a művészetek, megkérdezte, miért nem csatlakozom hozzájuk. Az elején nem éreztem, hogy belőlem is ki lehet hozni valamit, rengeteget gyakoroltam, mire megtaláltam a saját technikámat. Komoly fizikai munka szájjal festeni, az egész testet igénybe veszi. Nekem az okoz nehézséget, hogy nem tudom egyedül előkészíteni az eszközöket, ehhez segítséget kell kérnem. A pakolás sokszor tovább tart, mint amennyit festek, ezért van, hogy bele sem kezdek, hiába jön az ihlet. Sajnos a lakásunk nem elég nagy ahhoz, hogy kialakítsak egy állandó dolgozósarkot. Leginkább tájképeket, csendéletet készítek, sokat kirándulunk, és az ott készült fotók alapján is szoktam dolgozni. Szeretném, ha a kiállításokon nem engem néznének, hogy „itt van egy szerencsétlen sérült", hanem a festményeimre fókuszálnának, mert az művészet.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: CSALÁDI LAP