Igen, az igaz, hogy egy fogyatékos gyereket nevelni nehéz. Olyan kihívásokkal kell megküzdenünk, amikkel a tipikusan fejlődő gyerekek szüleinek nem, és kicsit másképp élünk, mint mások. De remélem, azt is látod, milyen sok mindenben hasonlít az életünk.

Lehetek őszinte? Néha ezek a megjegyzések – egy idő után – azt az érzést keltik bennem, mintha azt gondolnád, az én gyerekemet nem lehet szeretni, vagy csak különleges emberek képesek szeretni őt, és szülőként gondoskodni róla. Amikor engem dicsérsz azért, hogy anyja vagyok a gyerekemnek, az olyan, mintha azt mondanád: szerencsésnek érzed magad, hogy ő nem a te gyereked, mert az túl nehéz, sőt borzasztó és tragikus lenne. Tudom, hogy nem ezt akarod az értésemre adni, tényleg tudom, de néha mégis ez jön át.

Képzeld csak el, ha én találkoznék egy tipikus fejlődésű gyereket nevelő barátommal, és a gyerekre mutatva azt mondanám: “Én erre soha nem lennék képes!” Szerintem egyetértünk abban, hogy ez nem lenne túl udvarias. Ezzel a megjegyzéssel sokat mondanék arról, hogy mit gondolok a gyerekéről – valószínűleg nem túl jó dolgokat, hiszen épp most mondtam, hogy soha nem lennék képes rá. “Hát ezt meg hogy érted?” kérdezné, feltehetően megbántva. “Úgy értem, hogy nagyon nehéz lehet a TE gyereked szülőjének lenni!” Lehet, hogy ekkor lelki szemei előtt az is megjelenne, hogy behúz nekem egyet, de az igazán nem lenne meglepő, ha fogná a gyereket és sétődötten otthagyna, a gyerekét nyugtatgatva, hogy mennyire szereti, hogy csodálatos gyerek és hogy szerencsés, hogy az anyja lehet.

Nem más ez akkor sem, ha én hallom. Így érzem magam tőle én is.

A világ tele van azzal az üzenettel, hogy a fogyatékosság rossz dolog. Amikor a legkisebb lányom Down-szindrómával született, a szülésznő sírva fakadt, a gyerekorvos pedig a fejét csóválva sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen rossz hírt kell közölnie.

Amikor örökbefogadtuk a lányomat, akinek idegrendszeri károsodása (CP) van, egy hölgy megkérdezte a férjemet: “Egészségeset nem találtak?”

Ha visszanézünk a történelemben, a fogyatékos emberekkel nem mindig bántunk emberként. Nem tekintettük őket egyenlőnek. Ezek az elképzelések ma is jelen vannak. Kérdezz meg egy fogyatékossággal élő felnőtt embert, hogyan bánnak vele a legtöbben. Gondolj arra, neked hogy esne, ha a leggyengébb képességeid alapján ítélnének meg. Két fogyatékos gyerek anyjaként ez nagyon fáj nekem, mert a legtöbb ember nem tudja, amit én tudok, és nem azt látják, amit én látok. Nincsenek ott a pénteki mozi estéinken. A családi nyaralásokon. Nem látják, milyen öröm látni, ahogy táncolnak, nevetnek, és élik a gyerek életüket. A fogyatékosság nem tragédia. Az a tragédia, ahogy a világ a fogyatékosságot látja.

Szeretem a gyerekeimet. Semmi különös nincs ebben, hiszen én vagyok az anyjuk! Hogy is ne szeretném őket? Hogy is ne szólnék az érdekükben, hogy is ne tanítanám, támogatnám őket? Azt hiszed, te erre nem lennél képes? Hát igenis képes lennél, mert szereted a gyerekeidet. Én az vagyok, aki te is lennél, ha a gyereked fogyatékos lenne. Fogyatékos gyerekeket nem csak egy kiválasztott, szűk elit kaphat. Megtörténhet bárkivel: velem, veled, a szomszéddal, a milliomossal. A fogyatékosság az élet része.

Az olyan megjegyzések, amik engem dícsérnek azért, mert szeretem a gyerekem, azt sugallják, mintha mindenkinek szélessávú wifi internet elérése lenne, miközben én lemaradtam volna a betárcsázásnál. “Milyen szomorú, hogy te nem élvezheted az internet előnyeit és nem lehetsz ott a közösségi oldalakon, mint mi! Én erre soha nem lennék képes, nem bírnék betárcsázós internettel élni. Tudom, milyen a szélessávú wifi, borzasztó lehet mindig a betöltésre várni, mikor mindenki más már Facebookozik.”

Az én gyerekem nem a legkevésbé vonzó lehetőség, nem betárcsázós internet, hanem egy ember, akinek saját személyisége, adottságai, tehetsége, ötletei, gondolatai vannak. Van, amit szeret és van, amit nem, van egyéni vérmérséklete, humorérzéke, nagyokat szokott nevetni, és megolvasztja a szívem, amikor átöleli a nyakam, hogy tudassa, ő is szeret engem.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA