Három gyerekem van, így gyakran járunk játszótérre, és sokáig el sem gondolkodtam rajta, miért nem látok soha sérült gyerekeket ezeken a helyeken, egészen addig, míg egyszer Skóciában fel nem fedeztünk egy furcsa formájú hintát az egyik parkban. Bevallom, először az tetszett meg, hogy nagy. Akkora, hogy mi, felnőttek is simán bele tudtunk ülni, és mivel kicsit döntve is volt, tökéletesnek bizonyult arra, hogy a kisfiunkat ölbe véve közösen hintázhassunk egyet.

Nagy, masszív darab volt, olyan, mint egy autósülés, még be is lehetett csatolni. El is gondolkodtam, hogy vajon mire való igazából, mire a lányom azonnal rávágta: anya, hát ez egy mozgássérülthinta! Hát persze, ütöttem a homlokomra. Ahogy jobban megnéztem, teljesen egyértelmű lett számomra, milyen praktikus is ez a dolog. Hiszen azért, mert valaki nem tud ülni, attól még szerethet hintázni. Sőt kifejezetten javasolt is neki, hiszen számára ez ugyanolyan fejlesztő mozgásforma, mint az ép gyerekeknek. Sőt talán még kicsit fontosabb is.

Persze ne legyenek illúzióink: még a mozgássérültjogok tekintetében nálunk jóval fejlettebb országokban sem mindennapos, hogy gondoljanak a sérült gyerekekre. Persze vannak próbálkozások. Sok országban próbálkoznak azzal, hogy rámpával is fel lehessen jutni a csúszda tetején lévő házikóba, és vannak olyan csúszdára emlékeztető eszközök, ahol a cél az, hogy az oldalt lévő lyukacsokba kapaszkodva felfelé mászhassanak a gyerekek. Léteznek magasított homokozók, ahová kerekesszékes gyerekek is oda tudnak gurulni, és persze a gumitégla mindenütt jobb megoldás, mint a kavics vagy a mulcs, amire nem lehet letérdelni, leülni, még kevésbé lefeküdni.

Magyarországon persze ott van nekünk a margitszigeti kerekesszékes hinta, de ennek hasznosságáról még a mozgássérült gyereket nevelők között is megoszlanak a vélemények. Nehezen kezelhető, babakocsival nem használható (sok mozgássérült gyerek babakocsiban ül évekig, mert annak a súlya jóval kisebb, mint egy gyerek-kerekesszéké)és persze hiába van rá kiírva nagy betűkkel, hogy csak mozgássérültek használhatják, természetesen minden gyereket érdekel, izgat a dolog, tehát belemásznak.

Sokan nem is értik, miért is ne használhatnák – hiszen ez egy játszótér, és ha majd jön egy mozgássérült kisgyerek, majd átadják neki. Mások azt mondják, olyan ez, mint a mozgássérült-parkoló. Oda se illik beállni, tehát tanítsuk erre meg már most a gyerekeinket.

A kerítés azonban, ami körbeveszi a hintákat, a sérült gyereket nevelő szülők szemében újabb szimbóluma annak, hogy az ő gyerekük el van szeparálva a többiektől. Bemehet ugyan játszani, de a többiekkel nem vegyülhet. A közös játék, az ismerkedés – vagy ahogyan szeretjük hívni: integráció – még itt, a játszótéren sem valósul meg. Pedig a sérült gyerek ugyanarra vágyik, mint az ép: hogy együtt játszhasson a többiekkel.

Azokban a családokban pedig, ahol több gyerek is van, nem is életszerű ez az elszigetelés. Számukra különösen fontos lenne: hogy a testvérek, akik a napi mozgásigényük egy részét a játszón élik ki, csinálhassanak valamit közösen a tesókkal.

Itt van például a hétéves Jancsi, aki halmozottan sérült, és ülni sem tud. Játszani azonban szeret, pont úgy, mint két idősebb testvére. És nagyon szeretne a játszótéren lévő többi gyerekkel is együtt huncutkodni. De erre egy sima játszótéren semmi lehetősége nincs. Egyedül a csúszdát tudja használni, de azt is csak akkor, ha az anyukája ölbe veszi és vele csúszik le a mászóka tetejéről. Ha erre nincs lehetőség (mert mondjuk keskeny a csúszda) akkor maradnia kell a babakocsiban, amely számára börtön és szenvedés egy olyan helyen, ahol mindenki más jól érzi magát.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ