Az elhatározás talán a legnehezebb, de ha az megvan, akkor beindul a folyamat. Hogy ehhez mi kell? Idő, idő, idő, és önkritika. Utóbbiból nem szenvedtem hiányt, de hetek kellettek, amire sziklaszilárddá vált az elképzelés: lefogyok.

A fogyókúra azonban téves definíciónak bizonyult. Hamar rá kellett döbbennem arra, hogy én nemcsak két hónapig szeretnék soványabb lenni, hanem úgy kábé mostantól mindörökké. A különböző csodamódszerek ideiglenes sikert ígértek, bár a tartósság sem lehetetlen, pláne, ha az ember kecskeként akar továbbélni. Én nem akartam. Életmódváltás. Ez a fogalom illett rá leginkább utópisztikus álmaimra.

A második lépcsőfok a „hogyan” kikeresése volt. Az biztos, hogy tesztalanynak csapnivaló lennék, már ami a diéták meózását illeti, mert nekem egyetlen előre jól megkomponált, mások által sikeresen végrehajtott módszer sem vált be. Ettem sokszor keveset, aztán ettem csak így, csak úgy, végül már a saját kalapomat is megettem volna, ha tudom: az használ.

Az egyik kétségbeesős vasárnap délután leültem a számítógéphez, összeszedtem minden eddigi tudásomat, és megalkottam a saját szabályaimat. Az alapokhoz nem kellett túl nagy kreativitás: cukor- és szénhidrátstop. Az utolsó szem csokis nápolyit könnyes szemmel áldoztam fel „a végső nagy evés” oltárán, és belefogtam.

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás, és ez ebben az esetben sem alakult másképp. Reformálnom kellett az étrendemet, lecserélni az összetevőket jobb, diétásabb, egészségesebb hozzávalókra. A kenyeret, köretet igyekeztem kiverni a fejemből. A reggeleket sovány felvágottal, és tejtermékkel kezdtem. A többszöri evés anyagcsere-felgyorsító hatása miatt a tízórai sem maradt ki, némi gyümölcs formájában. Mindig az idénynek megfelelően választottam, így télen ananász-, kivi-, narancs-, almamérgezést kaptam, de a nyár bőséges kínálata kárpótolt mindenért. Az ebédem mennyiségén nem, csak a minőségén változtattam, és uzsonnára beiktattam a zöldségleveseket.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CEFÉ