Nem számít, hogy mennyire lehetetlen számára a küldetés, mennyi nehézséggel kell szembenéznie céljai elérése érdekében. A fiatalember szótárából hiányzik a "lehetetlen" szó. Kerekesszékkel eljutott már a világ különböző pontjaira a svédországi Jéghoteltől a világ legszárazabb helyeként emlegetett Atacama-sivatagig.

Meséljél egy kicsit magadról: jól tudom, hogy az erdélyi Darváról kerültél Magyarországra?

Erdélyben nevelkedtem. Erdőszentgyörgyön születtem, a családommal négyévesen kerültem Dévára, ott jártam iskolába tizenhét éves koromig. Mivel évente legalább három hónapot a nagyszülőknél töltöttem a bátyáimmal, falun városinak, városon pedig sokszor falusinak néztek, annak éreztem magam.

Nagy Bendegúz 1973-ban született Erdőszentgyörgyön, Erdélyben, középiskolai tanulmányait Baján fejezte be. Fiatal korában sokat sportolt, bokszolt, biciklizett, futott. Az érettségi után 1992-ben felvételt nyert a BME Építészmérnöki szakára. 1992 novemberében sportbaleset következtében megsérült a gerince, kerekesszékbe került. Az egyetemet 1994-ben kezdte újra, rengeteg nehézsége támad abból, hogy az egyetem, csakúgy, mint az ország nem akadálymentes. 1998-ban svéd ösztöndíjjal Borlangeben Rehabilitációs mérnöki oklevelet szerzett. Hazatérte után beleveti magát a civil életbe, felteszi magában, hogy összefogva a hasonlóan gondolkodó emberekkel akadály-mentesíti az országot. Közben a sport is újra fontossá vált számára, ezúttal, mint kerekes-székes maratoni futó kezdett tréningezni. 1998-ban és 1999-ben megnyerte a rangos Stockholm maratont. 1999 és 2000 nyarán San Franciscóban dolgozott a Városházán, mint akadálymentességben jártas nemzetközi gyakornok. Tíz évi sportolás, munka, utazás és néha tanulás után 2005-ben építészdiplomát szerzett a Műegyetemen, 2006-ban rehabilitációs szakmérnöki diplomát a BME építészmérnöki karán.

Hegymászás közben súlyos balesetet szenvedtél és deréktól lefelé megbénultál. Hogy tudtad ezt a helyzetet elfogadni és feldolgozni?

Egy ilyen traumát nem lehet feldolgozni, de el kell fogadni az új, megváltozott életkörülményeket. Most ebből a helyzetből kell a maximumot kihozni. Soha nem felejtem el, amikor először megláttam magam a kórház folyosóján kerekesszékben ülve, pizsamában, pipaszár, csont és bőr lábszárakkal, megrémültem, undorodtam magamtól, és azt hittem, hogy mások is ezt fogják tenni.

Megfeledkeztem arról, hogy akik nem láttak korábban, nem hasonlítanak, ők a jelen állapotot látják, és lelki adottságaiktól függően fogadnak vagy utasítanak el. Néhány évig álmomban még jártam, sziklát másztam, utána jöttek az olyan álmok, hogy kerekesszékben láttam magam, de ha akadály jött, kiugrottam, majd a lépcső vagy egyéb leküzdése után mint aki jól végezte dolgát visszahuppantam a székbe.

Ma, 22 évvel a baleset után teljesen elfelejtettem, hogy valaha jártam, fára másztam, ma ez az állapot természetes nekem. Ebből általában akkor zökkenek ki, ha némely embertársam és a környezet durván emlékeztet, hogy ki is vagyok, mit vesztettem el, szerintük mennyit érek a szánalmas sajnálat torz tükrében.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL