A világháborús generáció

Napjainkban jelen van egy nagyszülői vagy dédszülői generáció (melyik családnak éppen hogyan alakult az élete vagy sorsa), akik gyerekként vagy kamaszként éltek a II. világháborúban. Az akkori átlagember életét a mélyszegénység jellemezte, és a mindennapi küzdelem a túlélésért. A fájdalom, a veszteség, a nincs, a tehetetlenség érzése a sorssal szemben mindennapjaik domináns része volt.

Az érzésekről akkor nem beszéltek, mert az akkori élethelyzetben átélt érzésekre nincsenek szavak. Történeteik vannak, de sok esetben az érzéseket az ember csak a szemükből látja, mert az érzések kimondása még most is tabu vagy fájna kimondni.

Megszokták és elfogadták a fájdalmat az élet részeként felfognit. Tapasztalataik alapján rögzítették, hogy nincs rá megoldás, mert abban az időben ezekre a fájdalmakra nem is volt. Esetleg talán csak az, amit a vallás és a hit adhatott. Mindenki maga oldotta meg a problémáját. Kívülről nem segített senki más, mert mindenkinek megvolt a maga baja.

Gyerekként otthon gyakran élték a felnőttek életét, és kivették a részüket néha a legkeményebb munkából. Ha nem tették, nem volt megértés, mert a többiek túlélése múlhatott rajta. A nevelés elfogadott és szerves része volt a verés, családon belül is. Tehát megtanultak magukban lenni, a fájdalomra sok esetben az élet maradandó részeként tekinteni és azt elfogadni.

• Ha eljönnek a rendelőbe…

Ezeket az idős betegeket – éppen tapasztalataik és élettörténetük miatt – sok esetben már csak akkor látjuk a rendelésen, ha a panaszok nagyon erősek és a fájdalom is már valóban elviselhetetlen. Általában betegségeik előrehaladott stádiumúak, mert megszokták, hogy tűrjenek, és éppen ezért csak a végső esetben kérnek külső segítséget.

Az ’56-os generáció

Van jelenleg egy szülői vagy nagyszülői generáció, amely ’56 körül született. Így gyermekkorukat az akkori idők és a szocializmus határozta meg. A csecsemőket hathetesen be kellett adni a gondozóba, mert az anyáknak a termelésre kellett menniük, így a kicsik a megfelelő figyelmet, törődést nem kaphatták meg. A szülők a gyerekek előtt csak visszafogottan beszéltek, nehogy valahol máshol valamit elkottyantson a gyerek, mert a besúgórendszer idejében bárki ellenség lehetett.

A gyerekek megtanultak csendesek és visszafogottak lenni, a körülményeknek megfelelően viselkedni, feleslegesen nem beszélni. A keresztény vallás tiltott lett. Az egyén érdekei, érzései, személyisége helyett teret foglalt a kollektíva érdeke, a szolidaritás és a „szabad” beilleszkedés lehetősége. Mindezt akkor élték túl, ha kaméleonná váltak vagy szürkeségbe menekültek, az örömüket pedig a teljesítményben találták meg.

TOVÁBB A TELJES CIKKRE

FORRÁS: PATIKAMAGAZIN.HU