Álom vagy valóság?

Volt egy nehezebb időszak az életemben, amikor egy félresikerült műtét miatt évekig ágyban kellett feküdnöm. Akkoriban rengeteg filmet néztünk a barátnőmmel. Beleképzeltük magunkat a szereplők helyébe, és őszintén hittük, hogy ezek a jelenetek egyszer velünk is megtörténhetnek. Egyik ilyen kedvencünk az Apám beájulna volt, legalább százszor láttuk. Inspirált minket a sztori, fiatalos és őrült, pont, mint amilyenek mi voltunk akkoriban. Ha azt a filmet néztem, elrugaszkodhattam a betegágytól egy óceánnal, napsütéssel és kalandokkal teli világba. Minél többször láttam, annál biztosabban érlelődött bennem a terv:

Nem fekhetek itt az örökké valóságig! Egyszer majd újra erőre kapok, és elindulok, meg sem állok odáig!

Spontán az ismeretlenbe

Évekbe telt, mire felépültem, és felkelhettem az ágyból. Úgyhogy a legjobb barátnőmmel együtt elkezdtünk kitartóan gyűjtögetni. És közben vártunk a megfelelő alkalomra. Úgy gondoltuk, az lesz az igazi, ha komolyabb tervezés nélkül, spontán vágunk neki a kalandnak. Július közepén volt egy szabad hetünk, épp táborból tartottunk hazafelé. Megérdeklődtük a pályaudvaron, hogy melyik külföldi országba kapunk legolcsóbban vonatjegyet. Olaszország nyert. Délután ötkor indultunk.

Néhány óra leforgása alatt készen állt a becsomagolt sátor, a túlélőcsomag, a zsebben lapuló megtakarított pénz, és a fedősztori a szülőknek. Egy szegedi sátorozás biztos alibinek tűnt, bár fogalmunk sem volt, hogy igazából mi vár ránk, és cikáztak bennünk a kérdések: „Hol fogunk aludni? Meddig maradunk? Mit mondunk a szüleinknek, ha mégis megtudják?”

Semmi nem állíthatott meg minket.

Tizennégy órányi zakatolás után végül megérkeztünk állomásunk helyszínére.

Annyi inger ért bennünket, hogy nem győztünk betelni velük, megrészegített a váratlan szabadság íze. Nem voltak kötelezettségek, korlátok, csak mi ketten… és Velence!

Botladozva próbáltunk boldogulni a városban, szálláshely után kutatva, a barátnőm volt a „láb”, én pedig az „ész”. Az én hatáskörömbe tartozott, hogy angolul kérdezősködjek, szervezkedjek és alkudozzak. Ő pedig cipelt, emelgetett, biztosította a fizikai támogatást.

Vettünk egy turistatérképet, ráböktünk a legolcsóbbnak tűnő kempingre, és Cavallino felé vettük az irányt. Hajóról hajóra szálltunk, buszokra szenvedtük fel magunkat, gyalogoltunk (illetve én kerekeztem) és stoppoltunk.

Összesen egy hetet töltöttünk ebben a csodavárosban. Megnéztük a Szent Márk teret, csavarogunk a hangulatos kis utcácskákban, ettünk igazi pizzát, partiztunk egy helyi diszkóban, és pancsoltunk a tengerben. Mindent megörökítettünk, hogy ezek a felejthetetlen pillanatok soha ne illanhassanak el.

Csodálatos embereket ismertünk meg, akik támogattak, segítettek minket utunk során. Volt, aki elvitt a kempingig, vagy befogadott a szállója nappalijába éjszakára, volt, aki felvitt a lépcsőn, vagy meghívott egy fagyira. Igaz, fogytunk pár kilót, és még egy képeslapra sem futotta. Tény, hogy néha éhesek voltunk, fáztunk, és nem volt hol aludnunk, de mindezt együtt éltük át, és minden nehézség megédesítette a kalandunkat.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: WMN.HU