• Hogy élted meg apukád elvesztését?

A felnőttek ódzkodnak ilyen témákat érinteni, félnek, hogy esetleg sebeket tépnek fel, de az emlékezés, sőt a gyász megélése is hozzám, az életemhez tartozik. Az apróságokat általában nem az izgatja, hogy mit éreztem, mert az nekik is nyilvánvaló, hogy fájdalmat. Sokkal inkább az furdalja az oldalukat, hogy hogyan tudtam továbblépni, egyáltalán miként lehet egy szülő elvesztése után újra talpra állni.

• Hogyan élnéd meg, ha elvesztenéd anyukádat, vagy Lilit, a kutyádat?

Ez volt az első olyan nekem szegezett kérdés, amire képtelen voltam válaszolni. Nyelnem kellett párat, amire össze tudtam szedni magam, de túl sok bölcsességgel akkor sem szolgálhattam. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan belehalnék, de úgy éreztem ezt mégsem mondhatom. Nem tudom, miként élném túl, ha elveszteném azokat, akiknek minden boldogságomat, az életemet köszönhetem – feleltem végül őszintén, mert sohasem hittem azt, hogy célravezetőbb valami hősieset hazudni mint például azt, hogy belerokkannék, de mennék tovább, mert ők is ezt szeretnék… A lelkem az előbbi választ diktálta, ők pedig csendben elfogadták.

• Mit éreztél akkor, amikor először szembesültél kézzel foghatóan azzal, hogy nem látsz, és ezáltal korlátaid vannak?

Mindezt egy kilencéves kislány kérdezte tőlem, egy szép tavaszi délelőttön. Annyira összetett, és mégis egyenes kérdés volt, amit örökre megjegyeztem. Ugyanis nagy a különbség aközött, amikor a kórházban, az ágyban fekve ütött szíven a tudat, hogy vak vagyok, illetve amikor a régi biciklim kormányát sötétben tapogatva hasított bennem keresztül a felismerés. Utóbbi ezerszer fájóbb, mert egyszerre szembesít az állapot kiszolgáltatottságával, és a korlátok legyőzhetetlenségével.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ