Amikor Patrick óvodás volt és iskola előkészítésre járt, találnunk kellett valamilyen ösztönzőt, amiért hajlandó erőfeszítést tenni. Valami jutalmat. Mivel nem akartam, hogy elhízzon, ez a jutalom nem lehetett édesség. Kit is akarok becsapni, Patrickot nem érdekli az édesség, mindene a kenyér és a péksütemény. Az biztos, hogy mindennap rá lehetett volna venni a munkára egy friss bagettel, de hát ezt nem tehettem.

Így hát kitartó ötletelésbe kezdtünk, és végül a könyvtárnál állapodtunk meg. Mindennap elmehetünk együtt a könyvtárba, amikor az ovis napját mosolygós arccal teljesíti.

Ó, azok a mosolygós arcos napok!

A mosolygós arc azt jelentette, hogy Patrick odafigyelt, keményen dolgozott és mindent kézben tartott. Azt is jelentette, hogy magától bejött az udvarról – ami Patrick számára igazi próbatételt jelentett, mivel nem értette, hogy neki mikor jár le a kinti játék ideje.  Ha bárkit kinn látott, azt gondolta, ő is maradhat még.

Kezdetben a könyvtárlátogatás óriási dolog volt. Ünnepeltünk, éljeneztünk, táncoltunk. Aztán bemasíroztunk és Patrick jóóóóóóóó hosszú ideig vá-lo-ga-tott a videók és DVD-k között, mintha csak egy kiflikkel, bagettekkel és más péksüteményekkel teli pékségben dúskálhatott volna.

Kiélvezett minden pillanatot. Mindent alaposan megnézett és megfontolt. A könyvtár rettentően érdekelte.

Mint a többi kedves emlék, a könyvtár is felvidítja még mindig, de ma már nem elég ahhoz, hogy dolgozzon érte. Ma már mindennap mosolygó arcos nap. A könyvtárba ma már csak akkor térünk be, ha a parkba megyünk, vagy ha egy iskolai feladathoz szükséges.

Így hát tegnap minden külön ok nélkül azt ajánlottam neki, hogy ugorjunk be a könyvtárba, míg Caroline végez a kosáredzésen. Mivel még mindig nagyon lassan bogarászik, egy kicsit aggódtam, hogy nem férünk majd be az időbe, de megpróbáltuk.

Mint a lazac, ami az ívási helyére tart, gondolkodás nélkül megindult a gyerekrészleg felé és belefogott a videóválasztás monumentális feladatába. De öt perc múlva már vissza is jött – üres kézzel.

– Mi az? – kérdeztem.
– Számítógépre van szükségem.
Csak így.

Leül a gép elé és beírja, amit keres: Macbeth.

Mindenféle lehetőséget talál, de egy Macbeth videót választ a felnőtt könyvtárból. Míg a polchoz érünk, magunkban ismételgetjük a könyv számát. Megtaláljuk Shakespeare műveit, de a videó sehol.

Az agyamban megindul a tiktakolás.

Azt javaslom neki, hogy kérjük ki a könyvtárostól, és beleegyezik. Odamegyünk a könyvtároshoz, aki egy fiatal srác (hát ő meg mikor került ide?). Azt mondja, a polcon kell lennie. Végignézi velünk a részleget, meg is találja (új seprő jól seper) és Patrick mosolyog… fellelkesülve… a Macbethért?

Aznap este nincs időnk megnézni a filmet.

Másnap arra ébredek, hogy a férjem munkába indulva azt mondja nekem:

– Patrick már teljesen felöltözött és nézi a Macbethet.

Mi van?

Fél órával később ránézek Patrcikra, teljesen bele van merülve a darabba.

Régies, középangol szöveg + Shakespeare-dráma = tanácstalan anya.
Megrázom a fejem és tartom a reggeli ritmust.

Kijön reggelizni és kérdéseket tesz fel.

– Ki ölte meg Macbethet?

Az agyam még csak olyan egyszerű kérdéseket tud kezelni, hogy “Hol a pirítós?” Azt teszem hát, amit minden összezavarodott, álmos és elfoglalt szülő tenne: azt mondom neki, hogy nézze meg a Google-ban.

Megnézi.

Izgatottan meséli, hogy Macduff ölte meg Macbethet, mert Macbeth megölte Macduff feleségét és fiát.

Kezd érdekelni a dolog. Akaratlanul is magával ragad. Ez az egész fura helyzet valahol nagyon jó érzéseket is kelt bennem. A kora reggeli ködön át lassan kezd megvilágosodni bennem, hogy a gyerekemet Shakespeare érdekli!

Elmondom neki, hogy Macduff bosszút állt Macbethen. Megkérdezem, tudja-e, hogy ez mit jelent. Hallgat és várja, hogy folytassam. Macbeth azért hal meg, mert megölt másokat. Magának kereste a bajt. Megérti, és megemlíti, hogy Macbeth másokat is megölt, Duncant és még valakit, akinek a nevét nem értem.

De valamit megértek. A 14 éves fiammal a Macbeth cselekményéről beszélgetni kora reggel, iskola előtt: váratlan csoda.

A fiam Down-szindrómás.

A gyakran hallott statisztika szerint azoknak, akik megtudják, hogy a magzatuk Down-szindrómás, 90%-a az abortuszt választja.

Nekem ez a szám kicsit magasnak tűnik.* De ha 75% vagy 50%, nem igazán számít. Ezek a nők a kívánt terhességüket szakíttatják meg, mert félnek. Mert úgy gondolják, hogy ezzel a gyerekkel sosem fognak Shakespeare-ről beszélgetni. Mert nem tudják elképzelni, hogy egy Down-szindrómás ember okos, vicces, önálló lehet, saját álmokkal.

 Mert amit tudnak, az mind nem igaz.

Az én fiam nem egy kivételes, “tehetséges Down-szindrómás”, higgyétek el. Tudjátok mi az, amiben különleges? Hogy együtt tanult a többi gyerekkel. Minden órán együtt volt a tipikus fejlődésű kortársaival és hallott ugyanazokról az irodalmi művekről, ugyanazokról a magasröptű fogalmakról, mint pl. a társadalmi igazságosság és a szabadság. Részt vett az osztályvitákon és dolgozott az erkölcsi problémákon. Tanult művészettörténetet, történelmet, természettudományokat, matematikát… ahogy minden más gyerek is az iskolában.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA