Ez alól jelent kivételt az ARTman Egyesület, ahol a táncegyüttesek fogyatékos és ép előadókból tevődnek össze, és ahol a terápiás folyamatból művészi értékű színpadi előadások születnek.

De mégis, mi lehet a jó abban, ha az ember együtt táncol egy mozgássérülttel vagy épp egy autistával? Lehet-e szépség a sérülékenységben? Hogyan alakul előadássá a terápia és viszont? Gyulavári Ági pszichológussal, táncművésszel, mozgásterapeutával, az Artman egyesület elnökével beszélgettünk.

Fogyatékkal élőkkel dolgoztok – ez pontosan kiket takar?

Elég tág az egyesületünk spektruma. Tizenöt évvel ezelőtt Bóta Ildikó, az alapítónk súlyos, halmozottan sérült fogyatékosokkal kezdte a munkát, ami mozgássérülést és kommunikációs akadályozottságot jelent – azaz a mozgássérülés mellett ők nem beszélnek, vagy nagyon nehezen érthető a beszédük. Ebből alakult a Tánceánia Együttes, ami a mai napig egy élő, hetente próbáló táncegyüttes.

Ahogy Ildikó elkezdte a módszer kidolgozását, egyre több művész és terapeuta kapcsolódott hozzá, így az évek során különböző egyéb csoportokra is adaptáltuk a módszert: voltak autista és látássérült csoportjaink, jelenleg fut egy értelmileg akadályozott csoport. Ezek közül van olyan csoport, ami évekig futott és jelenleg forráshiány miatt szünetel, és van, amit kizárólag önkéntes erőből tartunk fenn.

Autista csoportunk indulására például jelenleg is sokan várnak, – érintett fiatalok és szülők - , de épp nem nyertünk pályázaton, így most nem tudjuk elindítani.

Mit jelent az, hogy a darabok terápiás munkából nőnek ki?

A művészet és a terápia határmezsgyéjén táncolunk. Vannak olyan csoportjaink, amik zártan, csoportterápiás keretek között működnek. Más csoportokban az alkotás, darabok létrehozása áll a középpontban, és van olyan is, ahol mindkettő. A közös alkotáshoz a terápia és a tánc eszközeit használjuk. Munkánkban az értékek és a sérülések egyaránt fontos inspirációs források. Célunk pedig hosszú távon az, hogy a társadalom elfogadóbbá váljon.

A Tánceánia Együttes munkája úgy indult, hogy sérült és ép emberek együtt mozogtak, táncoltak. Most is fontos része a munkánknak, hogy mindenki megélhesse erősségeit, értékeit és megbékélhessen a sérülékenységével. És ez nem csak a sérültekre vonatkozik: mi azt gondoljuk, hogy az épeknek is van egy csomó akadályozottsága, egy csomó érzékeny felülete.

Nem tánclépéseket, nem kötött koreográfiát használunk, hanem a testet, a mozgást, az érintést és a figyelmet használjuk arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz. A csoportok és az előadások során is gyakran dolgozunk úgynevezett strukturált improvizációval: ez azt jelenti, hogy egy-egy táncban mindenki tudja, hogy kik a szereplők, mennyi ideig tart, milyen zenére, és hogy a térben hol történik a közös mozgás, de a konkrét mozdulatok az adott pillanatban az előadók érzéseiből, kapcsolatából születnek. Nincs jó és rossz mozdulat: az a jó mozdulat, ami hiteles, és ami teljességében kifejezi az ember jelenlegi állapotát.

Ép alkotóink, a táncosok és rendezők közül többen külföldi iskolák módszereit ültetik át fogyatékkal élő emberekre: ilyen a Body Mind Centering, a Laban mozdulatelemzés, a Skinner Releasing Technika és a kontakt improvizáció, illetve a hazai módszerek közül a Pszichodinamikus Mozgás- és Táncterápia eszközeit használjuk.

Abban vagyunk mások a fogyatékosok számára általában elérhető foglalkozásoktól, hogy a közvetlen célunk nem a fejlesztés: nem a képességeiket akarjuk javítani, hanem a közös alkotás során megtapasztalhatják saját teremtő erejüket. Természetesen a munka következménye ugyanúgy lehet a fejlődés, de a közvetlen célja a közös alkotás. Ebben a munkában nagyon fontos, hogy az ép és sérült táncosok sokszor hosszú évekig dolgoznak együtt: bizalomteli, kölcsönös elfogadáson alapszik a munka, enélkül nem megy.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DÍVÁNY