Hetedik kerületi, hatalmas gangos bérház, annak is a legfelső emelete. Ide hívtak minket vendégségbe, hogy betekintést kapjunk két siket anyuka családi életébe. A fiatalok lakásának ajtócsengője fénnyel jelez, fiatal, mosolygós apuka nyit ajtót, ő Miklós. Felesége Lucia, szintén csupa vidámság, két gyerekük van, épp alszanak. Benézünk a szobába, a kanapén fekszik egy nyúlánk fiúgyerek, Mikes. Ösztönösen a szánk elé kapjuk a kezünket, elnézést, amiért hangosan beszéltünk, mosolyogva rázzák a fejüket, nem baj, nem hallja a fiú úgysem. Azért mi önkéntelenül suttogóra fogjuk. A galérián alszik Mikes húga, a két és fél éves Lorin, kiderül, hogy mindkettejüknek van hallókészüléke, de a hallást „még tanulni kell”.

Az apa a kissrác hátát simogatja, Lucia a kislányt ébresztgeti, álmosan nyitogatják a szemüket, nem mérgesek, hogy fel kell kelni. Ők így négyen ebben a pici, egyszobás lakásban laknak, ettől függetlenül, amerre nézünk, mindenhol kincstári rend. Megérkezik a nagymama, aki ugyanezen az emeleten lakik, és Lucia ikertestvére, Viki is a családjával. Ő szintén két gyerek édesanyja. Fia, Levente két évvel fiatalabb Mikesnél, ő az egyetlen halló a családban, a húga, Léda majdnem ugyanannyi idős, mint Luciáék kislánya.

„Te, a gyerekek nem hallanak”

Nagy lesz egy pillanat alatt a sürgés-forgás, a szülők levetkőztetik a gyerekeket, majd leülnek a kanapéra mind, a kicsik is illedelmesen a szüleik ölébe. A felnőttek várakozóan néznek rám, várják a kérdéseket, szerencsére idő közben megérkezik Kata, a jeltolmács is, kicsit azért megkönnyebbülök. Bár mindenkinek a beszédét meg lehet érteni. A férfiak ráadásul bátran is beszélnek – ők érzékelik a külvilág erősebb zajait. Lucia és Viki viszont zavarban van. Pedig nem kellene, mindannyian tudnak szájról olvasni, legfeljebb lassan és szépen artikulálva kell formálni a szavakat előttük.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ