Magyar siketek külföldönHír | 2013.11.07.
Sokan szembesülnrk vele nap mint nap, hogy egyre több ismerősük költözik külföldre hosszabb-rövidebb időre. Van, aki tanulni megy, a többség dolgozik, és olyan is akad, aki csak szerencsét próbál. A közös nevező minden bizonnyal egy jobb élet reménye, bár az, hogy milyen egy jobb élet, kétségkívül relatív. A Határátkelő blogon rengeteg beszámoló olvasható külföldön élő magyarok kalandjairól és az őket érő kihívásokról, most viszont inkább arra voltak kíváncsiak, hogy milyen az élet külföldön magyar siketként – más-e az emberek hozzáállása, s ha igen, miben; több-e az érvényesülési lehetőség; erősebb-e a fogyatékossággal élők érdekképviselete, és vajon könnyebb-e boldogulni úgy általában egy idegen országban?
Két fiatalt kérdeztek: Ákos (32) Salzburgban, Ausztriában, Péter Zalán (28) pedig Enschede-ben, Hollandiában él. Itthon mindketten egyetemet végeztek, volt munkahelyük, mégis úgy döntöttek, külföldön szeretnének élni. Ákost az érdekelte, hogy vajon könnyebb lenne-e fogyatékossággal élőként egy fejlettebb nyugati országban boldogulnia, illetve nem volt elhanyagolható tényező számára a fizetés, az adó- és szociális rendszer sem. Péter Zalán a párját követte, aki munkát kapott Hollandiában, de egy percig sem volt kérdés számára a kiutazás. A magyarországi helyzettel kapcsolatban két emblematikus területet emeltek ki, ahol határozottan úgy érezték, siketként a társadalmi-gazdasági tevékenységben való részvételi lehetőségeik korlátozottak, azaz a károsodásból vagy a fogyatékosságból fakadóan társadalmi hátrány érte őket.
Péter Zalán szerint „a legnagyobb hátrány, amit éreznem kellett a legutóbbi időben, a 120 órás államilag finanszírozott tolmácsolási időkeret felhasználása volt a nappali tagozatos egyetemi tanulmányok esetében. Elfogy a 120 óra, utána ki fizeti? Én? Miközben az állam hallgatói szerződéssel kötötte meg a kezeimet azzal, hogy ha nem fejezem be a képzést, vissza kell fizetnem a képzés teljes költségét? Finoman szólva: van, aki szerint ez sokkal több, mint hátrány. Más eset, amitől minden siket egyformán szenved: a munkavállalók többsége kerüli a siketek felvételét. Ha siket vagy, akkor „az állást sajnos már betöltötték." Az ügyintézések során is problémás szokott lenni az ügyintézők hozzáállása vagy a bürokrácia".
Ákosnak is hasonlóak voltak a tapasztalatai: „Egy siket, amennyiben nem megfelelő hangsúlyra helyezi a saját, világhoz való hozzáállását, szinte folyamatosan hátrányban érezheti magát. Ez egy leküzdendő folyamat a mindennapokban, én tulajdonképpen Magyarországon leginkább a munkaerőpiacon éreztem iszonyatosan hátrányban magam. Az egy olyan placc, ahol a kommunikációval adod el magad, győzöd meg a leendő munkaadódat, hogy szükség van rád és megéri a munkád ellenértékeként egy fix havi bérezést adniuk. Én itt eleve elvéreztem, még informatikusként is. És még ha jól is sikerült a primer kommunikáció, ott volt a másik oldal fejében a rugalmatlanság, egy bizonyos félelem a fogyatékosoktól, meg a leggyakrabban használt terelőpont: „Telefonálni is kell“. Persze, ott vannak a tolmácsok meg minden, de egy igazán meggyőző állásinterjút – és itt persze, a pozíció is számít, hogy most egy fogyatékosoknak meghirdetett helyet kívánsz betölteni, vagy egy komolyabb cégnél bármelyik hallóval egyenrangú vetélytársként szállsz a ringbe – véleményem szerint Magyarországon nehéz közvetve levezetni."
Forrás: HALLATLAN.BLOG.HU
