Miskolcon él, így hát Miskolcra vonatozom. Megbeszéljük, hogy elém jön a pályaudvarra, innen villamossal megyünk a belvárosba. A környék nem, a villamos akadálymentes. Mire megérkezünk az interjú helyszínére, már sok minden kiderül. Megtudom, hogy Erdélyben született, onnan költözött át a családja Bajára azért, hogy a három fiúgyerek magyar egyetemen tanulhasson. És megtudom azt is, hogy az a bizonyos baleset, ami miatt kerekes székbe került, 1992-ben történt, sziklamászóedzés közben. Mert kötél ugyan volt, ő viszont nem volt kibiztosítva. Három emelet magasságból zuhant le. Akkor volt elsőéves a Műszaki Egyetemen. Itt kezdjük el az interjút.

Hányszor jutott eszedbe a baleset óta, hogy kár volt?
Meg fogsz lepődni, szinte egyszer sem. Ettől függetlenül persze a baleset után időszak pokolian nehéz volt. Sokáig nem adtam fel, hogy újra tudjak járni. Végül kénytelen voltam elfogadni az új életem. Tulajdonképpen az egész addigi életem kísértések sorozatából állt, ettől függetlenül nem volt kedvem magamat hibáztatni. 12 évesen már legszívesebben mindenhova biciklivel mentem volna, pedig Erdélyben igencsak sok a hegy. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg végül egy évvel később elmehettem bringával a nagymamámhoz, aki 220 kilométerre lakott tőlünk. Egyetlen nap alatt letekertük a barátommal.

Meddig tartott a rehabilitáció?

18 hónapig, de nagy része teljesen értelmetlen volt. A harkányi kórházat leszámítva szinte semmi nem történt. Hét hónap után még csak felöltözni sem tudtam, pedig a felsőtestem, ha fájdalmak árán is, tökéletesen mozgott. Az egyik helyen annyira idegesített a tétlenség és a hozzáállás, hogy többször megszöktem. Ugyanott két találkozás után azt mondtam a pszichológusnak, többször ne jöjjön, mert megfojtom.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ