Hazánkban minden 10. ember szed antidepresszánst, illetve nyugtatót. Bár a statisztikai adatok helytállósága megkérdőjelezhető, ugyanakkor mindannyian tapasztaljuk, hogy közvetlen környezetünkben egyre többen elkeseredettek és kimerültek. A depresszió olyan, mintha egy mély mocsárba esnénk. Belezuhanva gyors a süllyedés. Belecsúszva lassú. Néha derékig elnyel, mire észbe kapunk. A rémült kapálózás csak ront a helyzeten.

Mit érzünk depressziósan?

Tartósan úgy érezzük, mintha egy plusz súlyt cipelnénk egész nap, mintha elfogyott volna az erőnk, a tartalékunk. Képtelenek vagyunk tisztességesen kialudni magunkat. Egyre nehezebb koncentrálni, cselekedni, új dolgoknak nekikezdeni. Állandósul a szorongás, és egyre biztosabban hisszük, hogy semmi jó nem jöhet. Kezdünk elbizonytalanodni a saját képességeinkben, tudásunkban, eddigi döntéseinkben. Az örülni és lelkesedni tudás eltűnik, a lehangoltság átveszi az uralmat.

Sejtjük, hogy a sport, a feltöltő szabadidős programok talán segítenének, de mégsem cselekszünk, mert a depresszióban eltűnik a "belekezdéshez" szükséges erő. Közben haragszunk magunkra, milyen "akaratgyengék" és tehetetlenek vagyunk.

Majd mások számára is jól érzékelhetően lelassulunk és rosszul teljesítenünk. Úgy érezzük, csak nyomasztjuk, megterheljük a környezetünket, bár nekünk sincs energiánk rájuk figyelni. Emiatt eltávolodunk másoktól. Nem marad semmi, ami új erőt adhatna. Végül elveszíteni vélünk mindent: mások megbecsülését, a kapcsolatokat, az állásunkat és önmagunkat. Már nem marad miért élni, ezért begubózunk egy csigaházba, ahol csak létezni kell.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: HR PORTAL