Egy gyermek születése minden családban hatalmas élmény, egyúttal hatalmas kihívás is. Amikor a baba valamiben olyan eltérést mutat, ami nagyban befolyásolja a fejlődését, a szülők legtöbbször hatalmas traumának élik meg ezt. Az ilyen „megküzdős” helyzetek egyike, amikor egy halló család egy siket babát kap életfeladatként. Ezzel szemben egy siket kisbaba érkezése egészen más érzéseket és másfajta gyakorlatot hoz elő azokból a szülőkből, akik családjában az örökletes hallássérülés generációról generációra előfordul. Náluk a kétségbeesés helyett inkább a tapasztalatból eredő természetes hozzáállást figyelhetjük meg.

Mivel a siketeknek 90%-a olyan családba születik, ahol még sohasem fordult elő hallássérülés, így jellemző módon maguk a szülők nem is tudnak jelelni. A siketek közül csupán minden tizedik olyan, aki genetikai okokra visszavezethetően lett hallássérült, az ő esetükben már nagyobb az esély arra, hogy a családtagok korábban már kapcsolatba kerültek a jelnyelvvel. Na, de akkor most hogy is van ez?! A siketek 90%-ának nincs kitől megtanulnia a jelnyelvet csecsemő- és kisgyermekkorában? Akkor mi lesz az ő anyanyelvük: a jelnyelv, amit nem láthattak; vagy a hangzó nyelv, amit nem hallhattak? Esetleg nem is lesz „anyanyelvük”?

Az alábbiakban néhány, különböző modellt megtestesítő család nyelvi stratégiáiba nyerhetünk rövid betekintést. Azonban mielőtt erre sor kerülne, érdemes elgondolkozni a nyelv és az identitás kapcsolatán is. Attól, hogy valaki hallássérült, nem lesz automatikusan a siketközösség tagja – sok múlik azon, hogy mikor került be valaki a siketközösségbe, hogyan tanult meg jelelni, milyen mintákkal találkozott. A siketek közül néhányan olyan életutat járnak be, amely során teljesen elszigetelten élnek, kizárólag hallókkal körülvéve. Nekik naponta meg kell küzdeniük a kommunikációs helyzetekkel, és nyilvánvaló, hogy a hangzó nyelv elsajátítása sem lehetett könnyű feladat. Emiatt talán nem meglepő, ha az ilyen környezetben élő siketek magukat vagy „hallássérültnek”, „fogyatékosnak” tekintik. Azonban egészen másféle identitásuk lesz azoknak, akik már egészen kicsi koruktól fogva jelnyelven fejezhették ki érzelmeiket, illetve kéréseiket a szüleinek, akik siketekkel jártak együtt iskolába, és ezt a világot tekintik természetes közegüknek. Ők biztosan nem érzik „fogyatékosnak” magukat, legfeljebb a siketségük okán kicsit „másnak”.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NYELV ÉS TUDOMÁNY