„Ki vagyok? Nagyon!... Egy fura fazon, de nem is lehettem volna más ilyen névvel” – így jellemzi magát Hurea-Matust Katalin (képünkön). Szavai nem kis öniróniát sugallnak, és ismerve a sorsát, ez teljesen érthető is. Egészségügyi szakiskolát végzett, ápolónőként kezdett dolgozni a kecskeméti kórházban. Mindig erre vágyott, másokon akart segíteni. Aztán egyik pillanatról a másikra vége szakadt a pályájának. Légúti fertőzéshez hasonló tünetek jelentkeztek nála, az orvosok csak találgatták, mi lehet a kiváltó ok. Vitamintablettákat szedettek vele, ám hiába, tovább romlott az állapota, mígnem deréktól lefelé lebénult.

– Elbocsátottak az állásomból, huszonöt éve nem kapok munkát, ami már álomkategóriába került, hiszen önmagamat is nehezen látom el, nem bírnám a megterhelést – értékeli helyzetét Katalin, akitől egyébként távol áll a panaszkodás.

– Huszonhét évesen kényszerültem tolókocsiba, idehaza viszont két mankóval is elbotorkálok. Édesanyámmal és a cicáimmal élek, szorgalmasan írom a szocionaplómat, melyben a velem és más hátrányos helyzetűekkel való, sokszor megalázó bánásmódról számolok be. Természetesen a szívmelengető történeteket sem hallgatom el, bár azokból kevesebb van.

Még 1987-ben, szakiskolásként kezdte a gondolatait papírra vetni, azóta csak szaporodnak a spirálfüzetek. Az évek során kisebb kiadóknál három könyve jelent meg pár száz példányban: a Más szemmel, a H. A. történetek, a Sok szempont főleg a sorstársaihoz, barátaihoz, ismerőseihez jutott el. Tisztában van vele, hogy írásai csak azokat érdekelheti, akik maguk is problémás helyzetben élnek vagy sérült emberekkel foglalkoznak. Katalin most állítja össze következő naplóválogatását, melynek ugyancsak beszédes a címe: Szemedbe nézve. A kiadáshoz szükséges pénzt a rokkantellátásából teszi félre hónapról hónapra.

TOVÁBB AZ EREDETI CIKKRE

FORRÁS: SZABADFOLD.HU