Még mindig élesen emlékszem arra a hideg, januári reggelre, amikor az életem örökre megváltozott. Megszületett a harmadik gyerekem. Már volt két lányom, egy 5 és egy 3 éves, és most érkeztünk el oda, hogy a család, amelyről mindig is álmodtam, teljes lehet.

 Eltekintve attól, hogy kilenc hónapig émelyegtem és hánytam, a várandósságom alatt nem volt semmi probléma, így nem volt semmi okunk arra, hogy bármi rossznak a bekövetkezésére számítsunk. Végül is az ilyesmi csak másokkal történik meg. Amikor végül megszületett a fiam, Erik, határtalanul boldog voltam. Erősnek és egészségesnek látszó kisfiú volt. Akkor még nem sejtettem, hogy a következő 48 órában a világom lassan darabjaira fog hullani.

 Két nappal a fiam születése után váratlanul közölték velem, hogy nem csak szívfejlődési rendellenessége van, amit még egy éves kora előtt meg kell műteni, hanem Down-szindrómás is. A következő néhány napban és hétben a legkülönfélébb érzelmek dobáltak össze-vissza. Az egyik pillanatban teljesen elmerültem a kisbabám iránti szeretetben, a következőben már azt kérdeztem, hogy “miért én?”, aztán totális tagadásba estem – és ugyanez a kör még napjában legalább háromszor.

 Szerencsére nagyon sok támogatást kaptam a rokonoktól és a barátoktól. Enélkül nemigen éltem volna túl a következő hónapokat.  Eriknek pitvar-kamrai sövényhiánya volt és nyitott szívműtétet kellett rajta végezni hat hónapos korában. Bár nagyon gyorsan gyógyult, ez az élmény nagyon megrázta az egész családot, mivel tíz napra el kellett hagynom a lányaimat és egy másik városba kellett utaznom a műtét miatt.

TOVÁBB A TELJES CIKKRE

FORRÁS: DOWNBABA.HU