A kezdet

Mint a korábbi három várandósságomnál, a 12. heti ultrahangig most is egy örökkévalóság telt el. A szokásos kérdések kavarogtak a fejemben… Hány baba van odabenn? Annyi idős, mint gondoltam? De az előző három alkalomtól eltérően most féltem is. Idősebb lettem (31 vagyok) és most először mértek “tarkóredőt”, amivel még eddig nem találkoztunk.

 A szonográfus rettentő sokáig nézegette a babát. Tudtam, hogy meg kell mérnie a magzat nyakát.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen, úgy látom – felelte és emlékeztetett, hogy a vérvizsgálat eredményét is meg kell várni, hogy biztosabbat tudjanak mondani.

 A telefonhívás

A következő héten csörgött a telefonom: a védőnő hívott. Megjött a vérvizsgálat eredménye. A hangja aggódónak tűnt. Beszélni akart velünk. Mindkettőnkkel. Hallottam a hangján, hogy ez nem a megszokott eljárás. Összezavarodtam, megijedtem és sírni kezdtem.

Amikor a védőnő megérkezett, kedvesen emlékeztetett, hogy mit mondott a tarkóredő méréséről, amikor bejelentkeztem a vizsgálatra. Nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna mindezt. Tényleg ebbe egyeztem bele? Miért nem vettem észre, mennyire fontos dolgokhoz járulok hozzá?

Újra elmagyarázta, hogy ha az eredmények alapján több, mint 1:500 az esélye, hogy valami gond van, akkor az alacsony kockázatnak számít, ha ennél nagyobb az esély, akkor pedig magas kockázatnak. A mi eredményünk 1:7 volt.

 Sírtam, remegtem és az elém tett számokra meredtem: 1:7  Nem tudtam levenni a szemem a papírról. Nem értettem, mi történik. Mély levegőt vettem és figyelni kezdtem a védőnőre.

 A várakozás

 – A döntést önöknek kell meghozniuk – mondta a védőnő. – Nem muszáj továbblépni.

 De mi már eddigre eldöntöttük, hogy vállaljuk a diagnózist adó vizsgálatot, és azt is, hogy megtartjuk a babát.

 Méhlepény mintavételt nem kérhettünk, így bejelentkeztünk a magzatvíz vizsgálatra. Egy mozgalmas hét után, amit a három gyerekünkkel töltöttünk (és amelynek során a legkisebb elkapta a bárányhimlőt), elmentünk a vizsgálatra. Ott azt mondták, hogy 3 napot kell várni az eredményre, de mivel munkaszüneti napok vannak közben, kicsit hosszabb lesz. Életem leghosszabb napjai következtek. Még fájdalmaim is voltak, és attól féltem, hogy elvetélek. Mindenki azt mondta, hogy “kössem le magam valamivel” és “ne aggódjak”, de ezt csak mondani könnyű. Vasárnap elmentünk valahova a gyerekekkel, hogy mindnyájan “lekössük magunkat”. Ott csörrent meg a telefonom: a védőnő!

 Elmondta, hogy hivatalosan nem kellene még megmondania az eredményt, de tudja, hogy nekem ez mennyire fontos és milyen aggódva várom. Tökéletesen igaza volt és nagyra értékeltem, hogy felhívott.

 A gyerekekkel gyorsan befejeztük, amit csináltunk, szegények nem is értették, mi folyik.

 Az eredmény

Már nem is tudom felidézni, hogyan mondta el, milyen szavakat használt vagy mi mit feleltünk. A babánál 21-es triszómiát találtak. Down-szindrómás.

Kiderült, hogy további kérdésekre nem tud válaszolni, mert ilyen téren nem kapott képzést.

Nekem nem volt kérdésem, nem is féltem, nem voltam szomorú, nem éreztem gyászt vagy csalódottságot.

Egy dolgot éreztem: megkönnyebbülést. Hogy újra a jövőre tudunk nézni, és véget ért a “nem tudjuk”. Szeretni fogjuk a kisbabánkat.Boldog voltam.

A szorongó várakozásnak vége lett.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA