Hogy miért…..???

Nehéz volt a választásom. Mindenekelőtt olyan szakmák közül szerettem volna választani amiben képviselhetem a hallássérültek és jelnyelv helyzetét, mivel érintett vagyok a témában.

Azért választottam ezt a néha megfoghatatlan szakmát, mert ma még hazánkban nem nagyon elfogadott az, hogy hallássérültként is lehet valaki jelnyelvi tolmács.

Azon kevesek közé tartozom, akinek sikerült elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Már középiskolai tanulmányaim alatt erős volt az elhatározásom, hogy hallássérült gyerekeket-felnőtteket fogok támogatni-segíteni.

Eddigi munkáim során „ sorstársi-kommunikációs segítőként” dolgozhattam .

Tekintettel arra, hogy hallássérültnek születtem, ezek a kérdések már nagyon fiatal koromban is foglalkoztattak. A kommunikációs akadályok leküzdése, az ebből adódó problémák megoldása végigkísérte az életemet. Szinte a felismeréstől kezdve – „más vagyok!” – munkált bennem a késztetés, hogy segítsek azoknak, akik nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak megbirkózni olyan dolgokkal, melyeken én már „túl voltam”, „túl vagyok.”

Már gyermekkoromban, és azóta is folyamatosan kerülök olyan helyzetbe, hogy „tolmácsa” vagyok sorstársaimnak. Vagy azért, mert én jobban hallok, vagy azért mert ismerem, alkalmazom a jelnyelvet. Lassan jutottam el a felismeréshez, hogy többre van szükség, mint segíteni akarás. Olyan szakmai ismeretekre, melyeket csak jól felkészült szakemberektől, szervezett formában sajátíthatok el.

Innen már csak egy lépés volt az elhatározás, szakképzett jelnyelvi tolmács szeretnék lenni!

A felismeréssel egy időben további kérdés is felmerült bennem.

Lehet-e jelnyelvi tolmács egy hallássérült személy? 

Erre a kérdésre kerestem a válaszokat, amikre tanulmányaim végén meg is kaptam.

IGEN,  és a legfontosabb dolog, hogy: Hinni kell magában az embernek!!!!

Tovább a teljes cikkre

Forrás: REHABPORTÁL