Jaj, de nagyon szeretlek!Hír | Tanulmány | 2014.06.07.
A Williams-szindrómás gyerekekből árad a szeretet, csak a jót látják minden idegenben. Ahhoz, hogy később boldogulni tudjanak a normál életben, először is le kell nevelni őket a feltétlen bizalomról.
A Williams-szindróma ritka, genetikai eredetű betegség – olyan ritka, hogy a legtöbb ember nem is hallott róla. Hozzávetőlegesen 7500 újszülöttből egyet érint. Aki viszont már találkozott Williams-szindrómás gyerekkel, az biztos nem felejti: a fantasztikus nyitottság, kedvesség, szeretet, empátia és feltétel nélküli bizalom, ami ezekből a jellegzetes manóarcú gyerekekből árad, akár a vadidegenek felé is, szívmelengető.
„Amikor kicsik, tündériek, mindenki odavan értük. Négy-öt évesen az utcán minden gátlás és félelem nélkül bárkihez odamennek, és öt percen belül olyanokat mondanak, hogy 'jaj, de nagyon szeretlek!', 'de szép vagy!', 'de jó, hogy itt vagy!'” – mondja dr. Pogány Gábor, a Magyar Williams Szindróma Társaság vezetője, akinek Williams-szindrómás nagy lánya ma már harmincéves.
Nem félnek az idegentől
Hogy mi a különbség egy tipikusan fejlődő gyermek és egy William-szindrómás között, jól szemléltetik a következő kutatások. Egy kísérletben például egy felnőtt térdre görnyedve úgy tett, mint akinek óriási fájdalmai vannak. A tipikusan fejlődő három-négy év körüli gyerekek ezt általában csak nézik, látszólag empátia nélkül. A Williams-szindrómás gyerekek azonban odaszaladtak, simogatták a felnőtt térdét, és érdeklődtek, mi a baja.
Egy másik kísérletben a gyerekeknek egy szőrös, mozgó, pókszerű lényt (játékot) mutattak. A normál gyerekek nem meglepő módon, nem akartak közel kerülni a pókhoz, a Williams-szindrómások játszottak vele, simogatták, becézgették.
A kutatások azt is kimutatták, hogy a Williams-szindrómás gyerekekben nincs faji előítélet. Míg a csecsemők, kisgyerekek önkéntelenül is a saját rasszukhoz tartozó embereket preferálják, a Williams-szindrómás gyerekek mindenféle bőrszínű ember iránt ugyanolyan nagy nyitottságot mutatnak.
Végül egy kísérlet, ami jól példázza az árnyoldalát a nagy nyitottságuknak és félelemnélküliségüknek. Benyit a szobába egy sötét napszemüveges, baseballsapkás idegen. A tipikusan fejlődő gyerekek messze elkerülik, a Williams-szindrómások többsége viszont beszélgetésbe elegyedik vele, sőt, a kísérletben akadt olyan gyerek, aki egy játékot neki is ajándékozott.
Forrás: ORIGO
