Az alábbi beszédet AnnaRose Rubright a Down-szindróma nemzetközi világnapján, 2016. március 21-én mondta el az ENSZ New York-i székházában.

Köszöntöm önöket és köszönöm, hogy eljöttek ma ide! A nevem AnnaRose Rubright. 19 éves vagyok, a legidősebb hat lánytestvér közül. Medfordban lakom, New Jerseyben, az Egyesült Államokban. Egy főiskola nappali tagozatára járok, és részmunkaidőben dolgozom a Breakthru Mozgásterápia és Fitnesz Központban. A nagy részét annak, amit az életben elértem, annak köszönhetem, hogy kiskoromtól kezdve minden területen részt vehettem a többségi társadalom életében.

Amióta iskolába járok, mindig is inkluzív osztályokba jártam. Az osztálytársaim segítettek az iskolai projekt feladatokban, jegyzetelésben, az együtt haladásban és az elfogadható viselkedés megtanulásában. Néha azért is dolgoznom kellett, hogy a tanáraim az ÉN tanulmányi céljaimat támogassák. Meg kellett nekik mutatnom, hogy tanulni akarok. 2014-ben elvégeztem a középiskolát, és leérettségiztem. Tagja voltam az országos diákszövetségnek, és sok iskolai klubnak.

A sport a szenvedélyem. Karatézni és szoftballozni városi klubokban kezdtem. Meg kellett győznöm az edzőket és a csapattársaimat, hogy nekem is fontos szerepem van a csapatban. Az első évben olyan szoftball edzőm volt, akit csak a győzelem érdekelt és nem akarta, hogy a fontos meccseken, bizonyos csapattagok – beleértve engem is – játszanak. A következő évben új edzőhöz kerültem, akinek sokkal fontosabb volt a részvétel a csapatban. Ezzel az új csapattal a rájátszásban legyőztük a régi csapatomat! A kedvenc sportom a kosárlabda; általános iskolás koromban kezdtem kosarazni a játszótéren az osztályból a fiúkkal, köztük a szomszéd fiúval. Éveken át játszottam a speciális olimpiai csapatban, de a középiskolai csapatok munkáját is segítettem, gyakoroltam velük és vezettem a statisztikáikat. Végzős koromban pomponlány voltam a középiskolában és most egyetemi inkluzív csapatokban focizom és kosárlabdázom. A New York Redbulls felkért, hogy vegyek részt az amerikai válogatott női futballcsapat parádéján New Yorkban, miután megnyerték a női FIFA kupát 2015-ben.

Az inklúzió nagyon sok barátot adott. Vannak olyan barátaim, akik már általános iskolától mellettem vannak. Másokkal középiskolában lettünk jó barátok. Szereztem barátokat a PALS programon keresztül is, amely Down-szindrómás és tipikusan fejlődő gyerekek barátkozását segíti. A barátaimmal jól érezzük magunkat együtt, de támogatjuk is egymást a nehéz időkben.

Mindenben részt veszek a családommal is. Házimunkát végzek, vigyázok a kisebb testvéreimre, különösen a legkisebb húgomra, Rachaelre, aki szintén Down-szindrómás. Felnőttként veszek részt a család életében.

Egész életemben azt tapasztaltam, hogy az inklúzió működik. A tanulmányok azt bizonyítják, hogy mindenkinek használ.

De még nagyon sok munka áll előttünk.

Az inklúziónak köszönhetően több barátom van, de még mindig a családomra támaszkodom a közlekedésben és gyakran a találkozók megszervezésében is. Ahogy a barátaim és én is egyre idősebbek lettünk, egyre nehezebb és nehezebb lett összejárni velük. A húgaim többet találkoznak a barátaikkal, mint én.

Szerencsés vagyok, hogy olyan munkám van, amit szeretek és a munkahelyemen tisztelettel bánnak velem. Mielőtt Azonban a Breakthru behívott volna interjúra, más helyekre is pályáztam. Nagyon szorgalmas vagyok és szeretek hasznos lenni, de sok munkáltató fontosabbnak tartotta a plusz kromoszómámat, mint a munkához való hozzáállásomat és a képességeimet.

A randizás nehéz és ugyanolyan problémák vannak vele, mint a barátokkal.

A középiskola nagyon jó buli volt. Szakkörökre jártam, sportoltam, együtt tanultam a barátaimmal. Amikor a tanáraim és a barátaim megismertek, látták, mennyire szeretek tanulni és milyen okos vagyok. Főiskolán sokkal kevesebb támogatást kapok. Nincs mellettem pedagógus asszisztens, és sokszor még az sincs, aki jegyzetelni segítene az órákon. Nehéz biztosítani az információ átadást az iskola és az otthon között.

A tizenhetedik születésnapomon az akkori barátommal elmentünk moziba. Valakik elfoglalták a helyünket, és a mozi vezetője ahelyett, hogy őket ültette volna el, minket ültetett el a terem hátuljába, egymástól távol. Nagyon mérges voltam, mert tiszteletlenül bántak velem, mintha nekem nem számítana, hogy a barátom mellett ülök-e vagy sem. Elmondtam a saját szüleimnek és a fiú szüleinek is, és együtt visszamentünk a moziba. Felajánlották, hogy visszafizetik a jegyünk árát, de én azt akartam, hogy úgy bánjanak a Down-szindrómásokkal, ahogy mindenki mással. Így hát felhívtuk a mozihálózat vezetőségét és segítettünk nekik, hogy az alkalmazottaikat továbbképezzék. Nagyon sok időbe került, de megérte, mert fontos változást értem el.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA