Csilla és Laci nyolc éve ismerik egymást, szerelem volt első látásra. Nem volt kérdés közöttük, hogy gyermeket szeretnének, mind a ketten és azonnal. Megismerkedésük másnapján már a közös porontyról beszéltek. Csilla azonban tudta, hogy ez nála nem fog egyszerűen menni, vagy talán sehogy sem. Tizenöt éves korában egy műtéti hiba miatt begyulladt a petefészke, akkor azt mondták neki, hogy nem fog tudni teherbe esni. Később mégis többször megfogant, azonban ezek a korai terhességek mind vetéléssel végződtek. Lacival mégis belevágtak, hátha csoda történik velük, de a csoda később, máshonnan érkezett.

„Egyszer kialakult terhesség a kapcsolatunk elején, de mint már korábban is, sajnos elment a baba. Nagyon el voltunk keseredve. Depressziós lettem. Laci is nehezen dolgozta fel, hogy a szerelmünknek nem lehet közös gyümölcse” – meséli Csilla.

„Utáltam mindenkit, aki terhes, és persze, hogy mindenki az volt. Sorra potyogtak a babák, a közvetlen környezetemben is. Azt hittem, velem valami nagy baj van, hogy így érzek. Pszichológushoz kezdtem járni, ahol körvonalazódott, hogy teljesen természetes, ha mérges vagyok, és utálatot érzek azokkal szemben, akiknek sikerült. Évekig jártam terápiára, sokat segített.”

Miután lassan feldolgozták a veszteséget, hogy nem születhet közös gyerekük, Csilláék továbbléptek. Szerelmük erős volt és megrendíthetetlen, ez a trauma sem állhatott közéjük. Csöndben élték a dolgos mindennapjaikat kettesben.

„Aztán az egyik nap feltettem Lacinak a kérdést, miért nem fogadunk örökbe egy gyereket. Csak nem hagyott nyugodni a dolog, hiányzott az életünkből egy kis örökmozgó.”

Ekkor kénytelen vagyok a beszédes anyukától elvenni a szót, mert nagyon érdekel, Laci hogyan emlékszik vissza arra a napra, arra a feltett kérdésre.

„Gondolkoznom kellett, de nem sokat. Hamar beleegyeztem, és meghoztuk életünk eddigi legjobb döntését. Belevágunk az örökbefogadásba” – feleli Laci állandó mosollyal az arcán.

Mielőtt azonban erről kezdenének mesélni, érdekel, hogy vajon miért nem tettek meg mindent azért, hogy vér szerinti gyermekük születhessen. Nos, a lombikról és az ahhoz kapcsolódó meghurcoltatásról hallani sem akartak.

„Nekem a közvetlen környezetemben volt rá példa, hogy a sok hormon miatt megbetegedett egy kismama, ráadásul nem is jött végül össze a lombikbaba náluk. Egy másik ismerősöm pedig 150 kilósra hízott a kezelésektől. Arról nem is beszélve, hogy mekkora lelki megpróbáltatás a beültetés. Egyértelmű volt, hogy mi ezt nem akarjuk.”

Csilla és Laci mindenben egyetértenek, szinte hihetetlen a harmónia kettőjük között.

„Amikor megismertem Laci szüleit, arra gondoltam, bárcsak nekem is ilyen házasságom lenne. Két embert láttam, akik mindenen átmentek már együtt, és sok évtizede egymás kezét fogva élték közös életüket, szeretetben és boldogságban.”

Csilla Lacira néz, összemosolyognak, és csak annyit mondanak szinte egyszerre:

„Hát ez összejött.”

Beszélgetésünk közben Annának időnként muszáj anyukája ölébe ugrani a boldogságtól. Látszik rajta, hogy máris nagyon ragaszkodik Csilláékhoz, pedig még nincs két hónapja, hogy együtt vannak.

„Miután megbeszéltük, hogy örökbe szeretnénk fogadni egy gyermeket, én azt is felvetettem Lacinak, hogy fogadjunk örökbe Down-szindrómás babát. Szociális segítőként dolgozva mindig is beteg vagy sérült gyerekekkel voltam körülvéve, köztük több downossal is. Nagyon szerettem őket, csupa szív és lélek emberek. Nem is nevezném ezt betegségnek, inkább valamiféle áldás. Ezek az emberek csordultig vannak szeretettel, és az életük arról szól, hogy ezt kimutassák, átadják másoknak.”

Lacira nézek, érdekelne, hogy neki erre mi volt az első reakciója.

„Nem zárkóztam el tőle, de megbeszéltük Csillával, hogy alaposan utánanézünk ennek a dolognak, és utána döntünk. Innentől kezdve Down-szindrómáról szóló könyveket olvastunk, bújtuk az internetet” – mondja Laci, de Csilla a szavába vág:

„Azt képzeld el, hogy egyik nap hazajöttünk, és valahogyan, nem tudjuk hogy, de míg nem voltunk itthon, bekapcsolt a tévé, és egy olyan műsor ment, ami a downosokról szól. A mai napig csodaként és isteni jelként vesszük ezt is, és például azt is, hogy pár évvel ezelőtt Anna állt az ágyam mellett álmomban. Pontosan ő volt. Éjjel fel is ébresztettem a férjemet, hogy elmeséljem neki. No de erre később visszatérek, mert amikor először megpillantottam a kislányomat, nem hittem el, hogy tényleg ő az álmomból.”

Álmaik kislánya közben a másik szobában a cicát szólongatja. Mire odaérek, már a kezében van a házi kedvenc. Anna nagyon szereti őt. A cica kevésbé tűnik lelkesnek a fojtó szeretettől, de hagyja magát a kislánynak.

A szülők tovább mesélnek. Illetve Csilla, ő a hangadó.

„Miután a férjem is sok mindent megtudott a szindrómáról, beleegyezett az ötletbe. Másnap felkerestük a TEGYESZ-t, és elindítottuk a procedúrát. Ez idén januárban volt. Annyiban voltunk mások, mint a többi örökbefogadásra váró pár, hogy mi elég hamar megtudtuk, már vár ránk egy kislány. Először csak annyit mondtak róla, hogy szőke és kétéves. Később kiderült hogy 5 éves, de mit sem érdekelt minket az a pár nap különbség” – nevet.

„Majd kiugrottunk a bőrünkből, hogy láthassuk őt, de tudtuk, hogy még sok víznek le kell folynia előtte…”

„Ráadásul kiderült, hogy a kötelezően elvégzendő tanfolyamról épp lecsúsztunk, két hónapot várni kell a következőig. A percek csak lassan másztak, de feltaláltuk magunkat. Addig Lacival berendeztük a kis szobáját. Megvettük neki a kiságyat, játékokat, babákat, plüssöket, feldíszítettük a falat, hogy mire hazaér, egy királynői lakosztály fogadja.”

Mesélés közben Laci arcán azt látom, hogy elszomorodik.

„Sajnos nemrégiben édesapám meghalt. Pedig nagyon szeretett volna egy lányunokát. Nem tudta megvárni” – meséli könnyek között.

„Anyósom egyedül maradt. Nekem ő olyan, mintha anyukám lenne a saját anyukám helyett, aki sajnos szintén meghalt. Laci édesanyja nagyon sokat segített az előkészületeknél, és segít most is” – teszi hozzá Csilla.

„Visszatérve a várakozásra, idegőrlő volt. És a legnehezebb az volt az egészben, hogy az a szerencsétlen kislány már régen nálunk lehetne, szerető családban, ha nem kellene mindenre olyan sokat várni a bürokrácia miatt. Az idő mégis eltelt, jött a tavasz, elvégeztük a tanfolyamot, majd kézhez kaptuk a nyilatkozatot, örökbefogadó szülők lettünk. Másnap el is kezdhettük a barátkozást Annával, akiről kiderült, hogy nem is kétéves, hanem öt-, és egy nevelőotthonban él. A barátkozás első lépése az úgynevezett rápillantás. Ez volt a legnehezebb az egészben. Megmutatták nekünk azt a kis tündérlányt, de nem szólhattunk neki, csak messziről néztük a jövendőbeli gyermekünket. Megláttam, és tudtam, hogy ő álmaim kislánya.”

TOVÁBB AZ EREDETI CIKKRE

TOVÁBB A FORRÁSRA