A Bencze Anita meseszép, lebegő illusztrációival ellátott mese fejezetről fejezetre kíséri végig a gyógyulási folyamatot, attól kezdve, ahogy Léna tudomást szerez anyukája betegségéről, a halál lehetőségével való szembesülésen át egészen a gyógyulásig.

Az édesanya, aki két évvel ezelőtt épp második gyermekét várta, terápiás céllal kezdett írni, miután megtudta, hogy kiújult a rák a szervezetében. Az „Édes Szabadság” blog jótékony, öngyógyító folyamatot indított el benne, olyannyira, hogy egy ponton túl már azzal is képes volt foglalkozni, mit élhet át mellette akkor ötéves kislánya ezekben a nehéz időkben.

– Elérkezett az a pillanat, amikor úgy éreztem, bele tudok helyezkedni az ő nézőpontjába. A történeteket kezdetben csak neki írtam, és mivel nagyon tetszettek neki, és kérte, hogy folytassam, egyre nagyobb lendülettel vetettem bele magam az írásba – mondja Tóth Kata, aki időközben kikérte onkopszichiátere véleményét is.

– Nem akartam olyan dologgal traktálni a gyerekemet, ami esetleg nem tesz jót neki, ezért a kéziratot odaadtam dr. Mailáth Mónikának, akiről tudtam, hogy gyermekpszichiáterként is dolgozott. Ő elolvasta, és azt mondta nekem, hogy megnyugodhatok, ez így, ahogy van, tökéletes, és biztos, hogy nem teszek vele semmi kárt a gyerekemben. Fontos volt számomra, hogy a szakmaiságával mögém álljon, hiszen ez nagyon kényes téma – fogalmaz Tóth Kata, aki csak ezután döntött úgy, hogy a történeteiből könyvet ad ki.

– Tudni kell, hogy ez a mesekönyv nem mindenkinek való. Én is voltam olyan állapotban, amikor még nem örültem volna egy ilyen kötetnek. Van, amikor még saját magunknak sem merünk feltenni bizonyos kérdéseket, és azt sem szeretnénk, ha a gyerekünk tenné fel őket. Meg kellett érni arra, hogy természetesen tudjunk beszélni például a halálról. Fél éve, vagy egy évvel ezelőtt még nekünk sem ment volna. Biztos lesznek, akik úgy félnek majd ettől a könyvtől, mint a tűztől, de nyilván olyanok is akadnak, akiknek viszont segíteni tud – fogalmaz a szerző, aki úgy gondolja, már az is jót tehet, ha a szülő eljut odáig, hogy kézbe vegye a könyvet, és a történetet olvasva belegondoljon abba: az itt felmerülő kérdések az ő gyerekének a fejében is megfogalmazódhatnak. Így, amikor szembesül egy ilyen helyzettel, már nem lesz teljesen ismeretlen számára.

– A történet középpontjában elsősorban mi ketten állunk a lányommal, itt az apának csekély szerep jut csak – fogalmaz a szerző, aki azért időzítette anyák napjára a kötet megjelenését, mert mindkét alkalommal ebben az időszakban diagnosztizálták nála a betegséget, így annak, hogy a gyógyulásáról szóló mesekönyv éppen május elején jött ki, különös szimbolikája van az életében.

– A Sebaj haj! nagyon komoly segítséget jelenthet minden olyan családnak, amelyben hasonló probléma fordul elő, legyen szó bármilyen betegségről, válásról, vagy egyéb krízishelyzetről, aminek kommunikálásában tanácstalanok a szülők. Kata e mese megírása közben végigjárta az összes belső útvesztőjét, pontosan tudja, mit mikor és hogyan lehet elmondani a gyerekeknek, úgyhogy én jó szívvel ajánlhatom ezt a könyvet minden olyan kisgyerekes családnak, ahol felmerül hasonló gond – mondja dr. Mailáth Mónika gyerekpszichiáter, onkopszichiáter, aki szerint a gyerekek kérdései mindig jelzik, minek a befogadására állnak már készen.

– Általában az a jó, ha rövid, érthető válaszokat kapnak. Ez a mese nagyon egyszerű kérdéseket hoz elő, és egyszerű válaszokat ad. Jellemző például, hogy komoly krízishelyzetekben a gyerekek magukat okolják a bajért. A könyvben is felteszi a kérdést a kislány: miattam lettél beteg? Az egyszerű, pontos válasz nyomán azonban újra felszabadultan tud a saját korának megfelelő foglalatosságok után nézni. A gyerekek úgy érzik, hogy körülöttük forog az egész világ, a nap is miattuk kel fel, és fontos, hogy ne keressenek összefüggést anya betegsége és a saját rossz cselekedeteik között, mert ellenkező esetben egy életen át hordozhatják a bűntudatot – fogalmaz a szakember. Dr. Mailáth Mónika szerint a Sebaj haj! legfontosabb erénye, hogy jó kommunikációs modellt mutat.

– Bármi történik, tudnunk kell azt kis adagokban, jól közvetíteni a gyerekeknek, és mindig azt kell mondanunk, ami van. Ne szédítsük őket irreális dolgokkal, ugyanakkor hagyjunk reményt. Nap mint nap beszélgetek olyan fiatal felnőttekkel, akik tíz-tizenöt éve, még gyerekként veszítették el valamelyik szülőjüket rákban. Érdekes módon sokuknál nem a kudarc maradt meg ebből, hanem épp ellenkezőleg: a küzdelem, amit a szülőjüktől láttak, és amit ők is követni fognak, ha úgy hozza a sors. Akárhogy is végződjön egy történet, amikor a gyerekekből felnőttek lesznek, sokkal többet tudnak kezdeni egy olyan szülő emlékével, aki mindent megbeszélt velük és felvette a küzdelmet a betegségével szemben, mint egy olyannal, aki magába roskadt, és érzelmileg elérhetetlenné vált élete utolsó hónapjaiban.

Rengeteg családot látok, amelyről a beteg szülő leválik, a gyerekek nem látogathatják, vagy azért, hogy ne viselje meg őket, vagy azért, mert a beteg nem szeretné, hogy így lássák őt, és ilyenkor a legrosszabb történik, ami történhet: a kapcsolat meglazul. Én itt, az onkológián tanultam meg, hogy nem az az igazi bukás, ha valaki belehal egy betegségbe. Van valami, ami túlél minket, és ez a gyerekeinknek hagyott örökség. Általában csak felnőttként jutunk el oda, hogy beismerjük, van, amit a halál sem tud elvenni tőlünk. – Mailáth Mónika szerint a Sebaj haj! olyan gyerekeknek is a kezébe adható, akik nem érintettek a témában, hiszen ki tudja, mikor veszik még hasznát e történet tanulságának.

– A pszichológiai fejlődése során minden egészséges gyerek eljut oda, hogy elkezd ok-okozati összefüggéseket keresni, és valamikor a nagyóvodás- és a kisiskoláskor határán definitív dologgá válik számára az élet végessége. Ilyenkor a legtöbb gyereknél eljön a metafizikai szorongás korszaka, még akkor is, ha nincs betegség a családban. A gyerekek kérdeznek erről, és a szülőnek valamit mondania kell. Ez az a pont, amikor egy ilyen könyvet el lehet velük olvastatni. A Sebaj haj! a valóságról szól, és a gyerekeket nagyon izgatják a valóságos dolgok. Szeretik a tündérmeséket, de a palettán rengeteg eszméletlen bugyuta mese van, ami elé rendre odaültetik őket, és amik semmit nem tanítanak meg nekik a nehézségek elviseléséről, a küzdelemről. Ha viszont valaha nehéz helyzetbe kerülnek, még egyszer eszükbe juthat ez a mese, és ki tudja, talán erőt merítenek majd belőle – mondja a pszichiáter.

TOVÁBB AZ EREDETI CIKKRE

TOVÁBB A FORRÁSRA