„Mivel szájról olvasok, nem tudtam, hogyan fogunk kommunikálni a sötétben” – hallássérültként a Vak BárbanSzakmai cikk | 2016.07.18.
Amikor elküldtem a főszerkesztőmnek az e-mailt arról, hogy bevállalnám hallássérültként azt, hogy a Vak Bárban elfogyasszak egy vacsorát, nos, leginkább kétségbeesés és elégedettség elegye kavargott bennem. Meg az a kérdés, hogy hogy fogom pánikroham nélkül kibírni, hogy kvázi siketvakon fogok eltölteni pár órát egy teremben, egy vacsora felett.
A Vak Bár kipróbálása már régi vágyam volt. Ezen a helyen ugyanis a láthatatlan kiállításhoz hasonlóan sötétben, világtalanul kell boldogulnia minden bátor vállalkozónak, aki beteszi a lábát. A skála elég széles: be lehet ülni random iszogatásokra nagy társasággal, de van sötétben történő legózás, koktélkeverés, szendvicsvösszerakás és vacsorázás is. A fejetlenségtől azért nem kell tartani, a pincérek éjjellátó szemüveggel biztonságosan közlekednek a sötétben, segítenek, megadják a szükséges információkat, és éjjeli kamerán keresztül figyelik, hogy rendben menjen minden. Én a párommal a vacsorát vállaltam be.
Siketen – és vakon?!
Már gyerekkoromban – mikor a szobámból vaksötétben tapogatóztam a lakás egyik pontjából a másikba – izgatott a dolog, hogy milyen lehet az, mikor a hangon túl a vizualitás sem segít abban, hogy tudd, merre mész. A lakásban biztonságban mozogtam, hiszen tudtam, mi hol van, mit tapogassak ki, melyik mélyedés után kell befordulnom majd. De vajon egy idegen helyen, ahol nem tudod, mi van körülötted, mi fog történni?
Az is aggasztott, hogy mivel szájról olvasok, nem tudtam, hogyan fogunk kommunikálni a sötétben. Arra készültünk, hogy síri csendben töltünk el maximum 20 percet a szobában, de az is benne volt a pakliban, hogy 10 perc után kétségbeesetten kirohanok.
FORRÁS: VOUS.HU
