„– Mennyi a rokkantnyugdíjad? 
– 37 000.
– Basszus, akkor nekem is annyi lesz. Mindketten homelessek leszünk.”

Nem két idős, beteg ember beszélget így Till Attila Tiszta szívvel című filmjében, hanem két, nagyjából húsz év körüli, mozgássérült fiatal. Nem siránkoznak, egyszerűen csak tisztában vannak azzal, hogy mi vár rájuk a mai Magyarországon, ha ők maguk nem küzdenek azért, hogy ez másképp legyen. Az életkedvük töretlen, még nem törte meg őket az élet, bár mindent megtett azért, hogy a srácok mosolya ne legyen őszinte. Ők azonban nem rettennek meg attól, hogy a leghétköznapibb dolgok is komoly megpróbáltatást jelenthetnek számukra, hanem töretlenül mennek előre, tiszta szívvel.

Till Attila művészként és rendezőként megérezte, hogy a filmjéhez tényleg valódi mozgássérültekre, nem pedig mozgássérülteket játszó színészekre lesz szüksége, márpedig egy filmben mindig komoly kockázatot jelent, ha profi színészek helyett amatőröket tesznek reflektorfénybe.  Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám azonban nemhogy nem okoznak csalódást, hanem egyenesen nekik köszönhető az a hihetetlenül nagy szív, őszinteség és csodálatos, erősen önironikus humor, ami a Tiszta szívvelt annyira szerethetővé varázsolja. Amikor azon viccelődnek, hogy számukra csak az két óra, amíg a kocsitól lejutnak valahogy a tóhoz, hogy horgásszanak, vagy amikor a mozgássérültként való csajozás képtelenségéről panaszkodnak, akkor minden szavukon érződik, hogy nemcsak játszanak, hanem pontosan tudják, miről beszélnek. A karaktereik szenvedései részben a saját szenvedéseik, és az örömeik szintén az ő örömeik is, és ez a fajta hitelesség és szív csak nagyon ritkán bukkan elő a hazai filmekben.

TOVÁBB AZ EREDETI CIKKRE

FORRÁS: NLCAFE.HU