A tömeg, a hangzavar többet segít, mint árt, mindenki cuki, de azért észnél kell lenni. Sokan észre sem veszik, hogy Szabolcs teljesen vak, annyira menő a napszemüvege – volt, hogy le kellett vennie, hogy elhiggyék, nem viccel. Cserébe hatalmas sikerélmény hajnalban bezuhanni a sátorba. Bulizni kísértünk egy vakot, aki kint él a Szigeten.
Van a kocsmakultúrának egy hatalmas tabuja: nem nyúlkálunk át a pulton, nem fogdossuk a csapost. Teljesen mindegy, miért érzünk ingerenciát erre. Nem és kész. Tudja ezt már a legrészegebb fesztiválozó is a Sziget bármely itatójánál. Amikor azonban Szabi rendel, maga a csapos nyúl át a pulton. Finoman odatereli a 26 éves fiú egyik kezét a kártyás lecsippantóhoz, a másikat pedig a tisztességesen teletöltött korsóhoz. Pont addig tart az egész, mintha olyasvalaki rendelne, aki lát is.
„Általában maguktól mutatják meg, mi hol van. Ha nem, megkérem őket, sosincs ebből kellemetlenség” – meséli Forgács Szabolcs, aki az egész hetet a Szigeten tölti. Ha mégsem figyelnek rá, az nem azért van, mert közönyösek vagy érzéketlenek: egyszerűen nem veszik észre, hogy Szabi nem lát. A fehér bot nem mindig látszik, az egyébként iszonyú trendi, Vans-féle wayfarer-koppintás napszemüveg pedig inkább csalóka, mint árulkodó: a Szigeten rengetegen hagyják magukon egész éjjel.
A fesztiválon persze rajzanak a kattant jelmezesek; a cápás plüsskezeslábasok és a tangás férfiak közt szinte fel sem tűnik egy fehér botos látássérült. „Tegnap megállított egy lány, amikor meglátta a botot, hogy fúúú, ti most kamuztok! Mondtam, hogy nem, de ragaszkodott hozzá: ne már, ez kamu! Levettem a szemüvegem, megmutattam neki.”
„Jaa! Akkor viszont nagy-nagy tisztelet!”
Szabi 26 éves, születése óta teljesen vak, így az ahhoz képest kezdetű kérdéseknek nincs is értelmük: neki ez természetes. A Szigeten is. Miért ne?
Ez a második hetijegyes Szigete, de az első úgy, hogy haza sem megy. „Sokkal többet így sem alszom, mint amikor hazajártam barátokhoz, mégis egy kicsit kipihentebb vagyok. Háromkor-négykor fekszem, a koncerteknek ugye ötkor van vége, addig esélyem sincs aludni, de legalább addig is fekszem.”
Kilenc-tíz között pedig kelni kell, nincs mese: Szabolcs ugyanis dolgozik is, a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete (LÁSS) elnökeként az érzékenyítő parkban szervez, koordinál, felügyel. A Szigeten ugyanis vakfoci, szemfedős „kalandpark” és showdown is várja a bátrakat, utóbbi a pingpong és a gombfoci csörgőslabdás ötvözete, kifejezetten vakoknak és a vakságot egy kicsit kipróbálóknak fejlesztett sport.
Szabinak ez a civil „bejárós” munkája is. Pont úgy él, mint bármelyik kortársa, „normális” albérletben lakik, jön-megy, dolgozik, akár a látók. „Budapest fejlődik, a közlekedő, ügyintéző vakok most már nem mennek csodaszámba.”
„Nyitottság kell... vagy inkább bátorság. És bizalom... nem is tudom, mi a jó szó ide, de kell hozzá. Ha pedig megvan, fantasztikus érzés háromkor-négykor (ha úgy alakul, fél hatkor) visszatérni a sátorhoz egy átbulizott éjszaka után.” Nem csak a parti adja az adrenalint, hanem a sikerélmény is: megoldotta, végigcsinálta. „Mármint akkor jó érzés. Másnap mondjuk kevésbé.”
A keddi napot még tisztességesen letolja, aztán jöhetnek a hétköznapok. Szabi azonban máris érzi, hogy többet kapott a fesztiváltól, mint egy látó, aki „csak” bulizott (haverkodott, szerelmes lett, vagy legalább bejutott egy másik ember sátrába). Hogy mit, azt viszont nehéz megfogalmazni.
„Azt hiszem bátrabb lettem a Szigeten.”