Botjával a kezében fogad Tóth Margit a Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesületének ideiglenes irodájánál. Mosoly, mint mindig, majd elnézést kér, hogy lépcsőzni kell, pedig neki a nehezebb. Gyermekkora óta „bicebóca", de tenni akarása nem ismer határt.

– Ép gyerekként jöttem a világra, kétévesen egy csontvelőgyulladás miatt megrövidült a lábam. Én voltam a „kis bicebóca", de nem érzem hátrányát, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Kimaradt az életemből a tánc és a kerékpározás: utóbbit azért nem engedték a szüleim, mert féltettek, hogy eltörik a lábam. Ennek ellenére nem pátyolgattak, nem úgy nőttem fel, mint egy fogyatékossággal élő gyerek. Az épekkel együtt felmásztam a szénakazal tetejére, cigiztem a tövében – amiért körmössel „jutalmazott" apukám. Korán felismertem, hogy sokat tehetek a hozzám hasonlókért.

– Szegeden született, Hantházán élt, majd Dócra költöztek. 1996-ban mégis Szegedre jött. Mi vonzotta a nyüzsgő nagyvárosba?

– Kíváncsi voltam, hogy más helyzetben is képes vagyok-e helytállni. 1996-ban csatlakoztam a Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesületéhez mint programszervező. Az indíttatást a szüleimtől kaptam, a pozitív megerősítést pedig továbbadom azoknak a szülőknek, akik fogyatékossággal elő gyermeket nevelnek. Mindig elmondom nekik: ne pátyolgassák a gyermeket. Ne tartsák burokban, mert akkor befordul, önmagát sem tudja majd elfogadni. Ha pedig egy fogyatékossággal élő önmagát sem tudja elfogadni, akkor mással sem tudja magát elfogadtatni. Sajnos még mindig az a tendencia, hogy a sérülteket túlságosan óvják, nem engedik közösségbe. Pedig az állapotunk ezredrangú dolog.

- Először könyvtáros volt, majd a rendszerváltást követően, 2002-től képviselő, 2006-ban polgármesterré választották a 800 fős községben, 2010-ben újrázott. Mivel foglalkozik még?

Tovább az eredeti cikkre

Forrás:DÉLMAGYAR.HU