Hogy indult az élete? 

Budapesten születtem 1995-ben, és Székesfehérváron nőttem fel. Négyévesen kaptam autizmus-diagnózist. Először speciális intézménybe jártam, másodiktól kerültem többségi iskolába, „normális” osztályba, eleinte jó tanuló voltam, és akadtak pozitív élményeim, de ötödiktől a magaviseletem és a jegyeim is romlottak. Rémálommá vált az egész.

Miért?

Nem tudtak velem mit kezdeni sem az osztálytársaim, sem a pedagógusok. Gyakran gúnyoltak, bántottak, még a tanár is leszólt. Dührohamokkal reagáltam, mikor szekáltak. Csapkodtam, kiabáltam, falhoz vágtam, ami a kezembe akadt és mindenkit elküldtem – finoman szólva – a fenébe. Így telt el a felső tagozat.

Viharos korszak volt….

Jaj, nagyon. Mindössze egy-két haverom volt, akikkel nevetni vagy beszélgetni tudtam, de velük sem tartottam sulin kívül a kapcsolatot. A speciális iskolában mindig, minden problémát meg kellett osztani a tanárral, ez elvárás volt, a sima suliban viszont ezt árulkodásnak vették a tanárok, és a helyemre zavartak, a diákok pedig kiközösítettek. Magamra maradtam, nem tudtam és nem is nagyon akartam senkivel se megosztani a gondjaimat. Elhallgattam, elfojtottam a sérelmeimet, ami aztán látványos formában előtört.

Mi zajlott le önben a dührohamok során?

Hamar, kisgyerekként veszítettem el édesapámat, ez fájdalmasan meghatározó élménye volt a gyerekkoromnak. Iskolában nem tudtam beilleszkedni, aztán jött a kamaszkor, amikor tombolnak a hormonok, ez mindenkinél a lázadás ideje, engem pedig különösen megviselt. A dühkitörés tehetetlenségből és kétségbeesésből fakadó rosszullét, ami után mindig bűntudatom volt, és gyakran bőgtem is. Pont emiatt lettem hetediktől magántanuló.

Ilyenkor felrobbant?

Igen, de nem magától történt, valami aktiválta. Kellett hozzá olyan élmény, amely bepöccenti az embert.

Például?

Gúnyoltak vagy csipkelődtek velem. Nem bírom, mikor flegmán szólnak hozzám, ki nem állhatom, ha valaki felsőbbrendűnek képzeli magát, és a közönyt is gyűlölöm.

Mit tehetnek ilyenkor mások? Hogy lehet segíteni?

Sehogy, de azért érdemes gyorsan elpakolni a szúrást, sebesülést okozó tárgyakat, mert ilyenkor ön- és közveszélyesek is lehetünk, meggondolatlanok vagyunk, nem tudunk uralkodni magunkon.

Érdekes az internetes naplója, jó a vénája, vannak tervei az írással?

Még nem gondolkoztam ezen. A bloggal másoknak és magamnak is segíteni szeretnék. Nekem is jót tesz, ha kiírok magamból bizonyos érzéseket, élményeket.

Hogy látja, mennyire ismerik az emberek ezt az szindrómát?

Egyre többen tesznek azért, hogy tudjon róla a társadalom, és egyre több a munkalehetőség is, de még mindig sok téveszme terjed, ezért felvilágosítókampányra és ismeretterjesztésre van szükség. Ezt a célt – is – szolgálja a blogom. Szeretném, ha megértenék, ez nem betegség, csak másféle létezésmód, a megszokottól picit eltérő életszemlélet és látásmód.

A beszélgetésünk is hozzájárulhat ehhez.

Ezért vállaltam az interjút. Fontos, hogy mi, az érintettek is hallassuk a hangunkat! Ne csak mások, szakemberek, esetleg pszichiáterek beszéljenek rólunk, hanem álljunk ki mi is saját magunkért. Szeretném, ha tudna a létezésünkről a nyilvánosság, jó, ha tisztában vannak vele, hogy mi is itt vagyunk, és igenis simán beilleszkedünk a társadalomba, csak egy kis segítség, vagyis inkább lehetőség kell ahhoz, hogy ugyanúgy éljük az életünket, mint mások. Olyanok vagyunk mint bárki, csak más területeken vannak problémáink. Nekem a szorongás okoz olykor nehézséget, de egyébként el tudok beszélgetni másokkal, viccelődni is szoktam, a kortársaimmal viszont nem találom a közös nevezőt, az idősebbekkel könnyebben szót értek. Nincs sok barátom, a mennyiség helyett a minőség jellemzi az emberi kapcsolataimat. ­Magányos alkat vagyok, szeretek egyedül lenni.

TOVÁBB AZ EREDETI CIKKRE

TOVÁBB A FORRÁSRA