Igen, a londoni olimpiai játékok sem hagytak hidegen, teljesen megmelegedett a söröm a Magyarország-Izland férfi kézimeccsen, ahogy ez a szerethető csapat játszott, elszorult a szívem látva, hogy hogy küzdöttek a pólósok, hogy mindent kihozzanak magukból és mindig csak az a pici plusz hiányzott, és úgy örültem Risztov Éva sikerének mint amikor váratlanul felajánlották, hogy tanulhatok egy nyelviskolában. Risztov Éváról nekem az a kellemes emlékem van, hogy megkérdezték tőle, hogy mivel szereti a focit, ki a kedvenc játékosa és azt mondta, hogy Roberto Carlos, akit én is nagyon tisztelek becsülök.
A Paralimpiáról összefoglalót adnak a csatornák és nincs olyan gondom mint a “nem para” eseménynél, hogy vissza kellett fognom a gólörömöm egy kézilabdánál, mert a rádió hangja előbb ért ide Londonból mint a televízió képe és hangja és egyszer apukám meg is kérdezte, hogy én honnan tudom, hogy gól lett, aztán mondtam neki, hogy a rádióból és nem nekem van valami csudalátó képességem.
Igazán tisztelek minden médiás szakembert, aki akár papíron, akár elektronikusan tudósít sporteseményekről, de azt figyeltem meg, hogy mint ahogy a svájci bicska is vágni jó igazán, aki televíziós volt sokáig, küzd, ha rádióban kell beszélnie és fordítva is igaz ez.
Nyilván minden eseményt lehet értékelni, de ami nekem a közhangulatban feltűnt, hogy akikkel beszéltem, már nem csak akkor örültek, voltak elégedettek, ha egy sportoló aranyat nyert és egy hatalmas kultúrális fejlődésnek érzem ezt a tényt.

És itt van a mostani “parázás”

Tovább a teljes cikkre

Forrás: VAKVÁGTA.BLOG.NLCAFE.HU