Hogy a Magyarországon élő, mintegy 50 ezer siket – az ország harmadik legnagyobb nyelvi kisebbsége – számára is biztosítva legyen az anyanyelvhasználathoz és a tájékozódáshoz való alapvető emberi jog, a magyar állam 2003 óta minden siket, hallássérült és nagyothalló ember számára jelnyelvi tolmácsot biztosít; a jelenlegi törvény értelmében erre egy fő egy évben legfeljebb 120 órás időtartamig jogosult. Az országban körülbelül 100-150 aktív jelnyelvi tolmács dolgozik, így a szolgáltatást természetesen sürgős esetekben igen bajos igénybe venni: ha ég a ház, aligha van idő kivárni, amíg kiérkezik a kirendelt segítő és felhívja a tűzoltóságot, ugyan, söpörnék fel a hamvakat.

Az együttműködés ugyanakkor kevésbé sürgős esetekben sem nevezhető mintaszerűnek: ha például egy siket tolmáccsal együtt megy orvoshoz, ahol ketten együtt várakoznak három órát a húszperces vizsgálat előtt, akkor egyrészt egy tolmács három és fél óráig (plusz a helyszínre utazás) nem volt elérhető, másrészt a kórháznak három és fél órányi munkadíjat kell kifizetni a számára – mivel 2011 óta az intézményeknek kell állni ennek a költségeit. A mai sajtótájékoztatón Velkey György, a Magyar Kórházszövetség elmondta: eddig is sok volt a bizalmatlanság a kórházi személyzet és a betegek között, márpedig „a gyógyítás is csak akkor lehet igazán hatékony, ha emberséges, mert az orvos csak akkor érti jól a panaszt, és csak akkor tud igazán jó segítséget nyújtani” – amihez a szó szerint vett megértés sem utolsó szempont. Tolmács nélkül pedig rendkívül bajos egy siket boldogulása a kórházakban: ahogyan Weisz Fanni, siket és jelnyelvet használó modell a tolmácsszolgáltatás bemutató sajtótájékoztatóján beszámolt róla, korábbi tapasztalatai szerint az orvosok ritkán nyitottak a kommunikáció másfajta formáira – ha épp nem ért rá valamelyik rokona elkísérni a rendelőbe, legfeljebb bólogatással és fejrázással tudta megértetni magát.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: Magyar Narancs