Sajátos nevelési igényű gyerekem van, így időnként elgondolkozom, vajon milyen lehet a napja valójában, amikor nincs velem. Nem arra vagyok kíváncsi, amit a tanárai mondanak, vagy ami a fejlesztési tervében szerepel. Nem valaki másnak a nézőpontján átszűrve szeretném látni.  Jó lenne, ha egyszerűen csak ott lehetnék, és észrevétlenül megfigyelhetném, ahogy éli az életét.

Szeretném azt látni, amit a Down-szindrómás gyerekem lát.

Egy nap lehetőséget kaptam erre. Az iskolában tanulmányi kirándulást szerveztek busszal a városba, amelynek része volt egy képzőművészeti múzeum és szoborkert megtekintése. Teljes mellszélességgel állok az inklúzó mellett, de most úgy éreztem, hogy ez túl nagyszabású esemény ahhoz, hogy a lányomat egyedül engedjem el a többi gyerek közé. Túl sok volt a bizonytalanság. Feliratkoztam hát önkéntes kísérőnek.

– De nem a szokásos kísérő leszek – mondtam – csak meghúzódom a háttérben, hogy Stella is ugyanolyan szabad legyen, mint a többi gyerek. Csak akkor lépek közbe, ha szüksége van rám.

Nem akarom túlfélteni, csak biztonsági hálót akarok tartani neki.

A nap szépen indult. Sütött a nap, kéklett az ég, és a lelkes harmadikosok csapata felsorakozott, hogy párokat alkossanak a szoborparkban folytatott “kincsvadászathoz”.

Emlékeztek, milyen a harmadik osztály?

Képzeljetek el egy csapat kilenc-tízéves gyereket, akik azt várják, hogy párokat jelöljenek ki közülük. Ha egy barátjuk mellé kerülnek, örömkiáltások hangzanak és mindenki mosolyog. Én emlékszem. Arra a nehéz, harmadikos lehangoltságra is emlékszem, amikor a nevemet nem egy barátoméval együtt mondták ki. Ezen a napon a csoport szélén álltam és figyeltem a lófarkas kislányokat, ahogy mosolyogva, kézen fogva elszökdécselnek, hogy megkeressék a kijelölt tárgyakat. Lélegzetvisszafojtva drukkoltam, hogy a lányom is így induljon el.

De Stella párja egy fiú lett. Nevezzük mondjuk Márknak. Nem tudtam, hogy Márk mennyire ismeri Stellát vagy hogy csalódott-e. Legyünk realisták: túl az egész fiú-lány távolságon, az ilyen “kincskereső” játék egy verseny, és Stella hajlamos elcsámborogni és elbámészkodni. Akárki is ez a Márk, biztos, hogy nem ő lesz az első. Vajon hogyan fogadja ezt? Őszintén szólva az ő helyében engem biztosan elöntene az izgatott várakozás. Dobolnék az ujjaimmal és a gyomrom összeszorulna.

– Fogd meg gyorsan a táblát és fuss! A többiek már előtted vannak. Gyerünk, nyerj! – ez futna át az agyamon. Harmadikban a verseny fontosabb, mint a kíváncsiság.

De most már felnőttem. Hozzászoktam, hogy lassítsak és várjak. Nem is rossz ez. Csak figyeltem észrevétlenül a háttérben, ahogy Márk összekészített egy táblát, tollat és a feladatlapot a kincskereséshez. Kezdődhet.

Márk ekkor az én csendes, Down-szindrómás kislányomhoz fordult és azt mondta neki:

– Tessék, Stella. Te nagyon jól tudsz írni, ezért te leszel az első jegyzetelő. Aztán cserélünk.
– Jó – mondta Stella, szélesen mosolyogva.

Ezzel elindultak. A többiek előrerohantak, keresgélve a kijelölt szobrokat. Márk lassan sétált Stella mellett.

Követtem őket a szoborparkban, ahogy haladtak végig a listán, és teljesen elámultam azon, ahogyan együttműködött a két gyerek. Márk nagyon kedves volt. És boldog. A türelmetlenség legapróbb jele nélkül segített Stellának. Biztatta, hogy írja le, amit tud, és nem radírozta ki vagy írta át egyik válaszát sem.

Bámulatos volt.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: DOWN BABA