A Szentistvántelepi Általános Iskolában ezeknek az úgynevezett tematikus napoknak tényleg nagy hagyományuk van. Ki gondolná, hogy az apropót húsz éve a fegyelmezési problémák adták? „Akkoriban kifejezetten sok problémánk volt a gyerekközösséggel – meséli Dömötör Katalin igazgatóhelyettes. – Rossz volt a gyerekek egymáshoz való viszonya, rongálás is rendszeresen előfordult. Kitaláltuk, hogy szervezünk egy tematikus napot azért, hogy a gyerekek jobban megismerjék egymást, és megtanulják az együttműködés szabályait. A csoportokat vegyes korosztályokból állítottuk össze, a vezetőket tanári konszenzus alapján a hetedikes–nyolcadikos gyerekek közül választottuk. Már rögtön az első alkalomnak nagy sikere volt. A kicsik szó szerint lógtak a nagyokon, mindenki nagyon jól érezte magát, beleértve minket, tanárokat is.”

Az első alkalom tehát bebizonyította, hogy az ötlet működőképes, így ezek a napok szép lassan hagyománnyá váltak. Volt, amikor az egyes évszázadokat kellett megismerni, máskor Magyarország megyéiről szólt minden játék, vagy épp az volt a kérdés, hogy mi számít tréfának, és mi az, ami nagyon nem vicces. A helyszín legtöbbször az iskola területe, de volt, amikor a közelben lévő Omszki-tó köré helyezték ki az állomásokat.

Idén a másság, az elfogadás, a tolerancia köré szerveztek a tanárok mindenérzékenyítésről szóló feladatot. Összesen négy szervezet 23 munkatársa jött el, többek között az FSZK (Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft.). Az egyes állomások a látássérült, a hallássérült, a mozgássérült és az autista emberek életéről szóltak, rengeteg speciális eszközzel bemutatva a fogyatékos emberek problémáit, nehézségeit.

Indulhat a pontszerzés. Az egyes állomások pontjait a menetlevélen kellett igazolnia minden csapatnak. 

Kik használják a jelnyelvet? Mi a különbség egy siket és egy nagyothalló ember között? Miért fontos a hallás az életünkben? A fülemet be tudom csukni úgy, mint a szememet? Záporoznak a kérdések a Siketvakok Országos Egyesületének munkatársai részéről, egymás szavába vágva válaszolnak a gyerekek. Utána jöhet a jelelés. A nap végére össze kellett állnia egy közös éneknek, amit a diákoknak énekelni is, jelelni is kellett. 

Mennyire lehet nehéz szájjal festeni azoknak az embereknek, akik nem tudják a kezüket használni? 

Ilyen a kerekesszékkel közlekedni önállóan, és ilyen, amikor segíteni kell egy kerekesszékes embernek felmenni a lejtőn. Ide a MEREK (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja) munkatársai hozták az eszközöket. „Valamelyik gyerek egyből ráérez, de mindenki nagyon élvezi. Állandóan tologatják egymást, viccelődnek, de így a legjobb” – mondják.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ