Ez az állásbörze a megváltozott munkaképességű embereket várta. Ott volt a Telecom, a Vodafone, E.ON, Siemens, Alianz, Provident... és még sokan mások, jórészt multicégek. Azért jöttek oda, hogy a megváltozott munkaképességű/ fogyatékossággal élő emberek előtt megmutassák magukat és elmondják, hogy milyen területre szeretnének megváltozott munkaképességű embereket felvenni... Most először éreztem azt, hogy elismerték mondjuk a nyelvtudásom, meg úgy egyáltalán azt, amit eddig letettem az asztalra. Én már soha nem mertem volna arról álmodni, hogy szóba áll velem mondjuk egy Siemens vagy egy HP. Soha! És de, mégis. Egy fogyatékos ember nem is konkrétan attól érzi magát fogyatékosnak, mert teszem azt aliglátó. Nem. A társadalomban megélt és megtapasztalt dolgok miatt érzi magát annak, amiatt, mert nem kapja meg a szükséges segítséget mondjuk egy iskolában, amiatt, mert sokszor meg kell küzdenie azért, hogy befogadja egy közösség stb., stb... Hát most büszkén, és nagyon boldogan jelentem, hogy ezen az állásbörzén nem éreztem magam fogyatékos embernek. Akinek szüksége volt rá, az kapott önkéntes segítőket, és nem egyedül kellett bolyongania a rengeteg stand között, úgy, hogy kb. azt se tudja, hogy most épp melyik előtt megy el, és szerintem a munkáltatók is partnerként, teljes értékű emberként kezelték az odalátogatókat.

A látássérülés mindent üt

Visszakaptam egy hatalmas adag lelkesedést, és ettől most olyan boldog vagyok! Mostanában sajnos a rengeteg rossz tapasztalatnak köszönhetően a lelkesedésem pl. a nyelvtanuláshoz, vagy egyáltalán a maradék vizsgáim teljesítéséhez egyenlő volt a nullával. Komolyan, annyira elveszettnek éreztem magam. Úgy éreztem, én soha nem leszek képes felkelteni senkinek az érdeklődését, hiába minden erőfeszítés. Hiába imádom már évek óta a németet, hiába a sok jó eredmény, amire egyébként még időnként így az én mini-mini önbizalmammal is büszke vagyok (hogy általános iskolás matektanáromat idézzem: rád férne pár zsák önbizalom a TESCO-ból), hiába az angoltudás, hiába teljesítek jól a BGF, hiába csillog a szemem, hogyha meghallom azt a szót, hogy 20 lábas konténer, nem lényeg.

A látássérülés ténye mindent üt. Úgy söpör el minden eddig felsorolt értéket, mint ahogy faleveleket egy forgószél. De most nem, mert ezen az állásbörzén nem érdekelt senkit a látássérülés, illetve érdekelt, de ez egy dolog volt a sok közül. Itt, azt hiszem, hogy nem a látássérült lány voltam, hanem egy logisztikát tanuló, németül és angolul beszélő lány, aki mellesleg látássérült.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL.BLOG.HU