A mozivásznon nagyon ritkán találkozhatunk siket karakterekkel, főszerepben pedig szinte sohasem, a rendezők ugyanis félnek szerepeltetni őket a mai, erősen párbeszédközpontú filmes történetmesélésben. Óriási bátorság és önbizalom kellhet ahhoz, hogy valaki egy több mint kétórás filmet csakis a jelnyelvre támaszkodva mutasson be, de az ukránMiroszlav Szlabospitszkij rendező helyesen érzett rá, hogy a gyűlölet, a félelem, a kiszolgáltatottság és a szerelem érzéseinek közvetítéséhez nem kellenek szavak. Felirattal is csupán egyszer találkozhatunk: a film legelején, amikor közlik velünk, hogy a filmben egyáltalán nem lesz beszéd és a jelnyelvet sem fogják feliratozni nekünk. A szereplők ugyan a maguk jelnyelvén végig – sőt olykor kifejezetten intenzíven – kommunikálnak egymással, nézőként gyorsan rájövünk, hogy hiába nem értjük a konkrét szavakat és mondatokat, a lényegről sosem maradunk le, sőt így legalább kifejezetten a lényegre, a történet érzelmi oldalára koncentrálhatunk. Ez az oldal pedig nem is lehetne intenzívebb és megrázóbb: egy csapat tinédzser próbál koldulással, prostitúcióval, rablással és zsarolással evickélni ebben az életnek nevezett valamiben, a felnőttek által teljesen magukra hagyva, egy sajátos és kegyetlen mikrotársadalomban.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: NŐK LAPJA CAFÉ