Richárd nem érzett különösebb sérülést, kicsit fájt a nyaktájéka, a fűben ájultan heverő barátját ő húzta ki az árokból, autót is stoppolt, hogy kórházba menjenek. Utólag tudta meg, az lett volna jó, ha nem csinál semmit, de ő segíteni akart.

Ami a baleset utáni percekben alig fájt, az az ötödik és a hatodik csigolya roppanása volt, s mivel erőltette a mozgást, a gerincvelő is sérült. Alig 17 évesen, 1989-ben Richárd lebénult, kerekesszékbe került, majd műtétek sorozata után egy évvel újra megtanult járni. Pár boldog év telt el két lábon – akik nem tudták mi történt vele, észre sem vették, hogy bármi gondja lenne – majd újra elkezdett romlani az állapota. – A gerincvelősérültek öt százalékánál fordul ez elő, én beleestem ebbe a csoportba – mondja a jelenleg a Pest megyei Vasadon élő Richárd.

A két lábon járást felváltotta a botladozós, mankózós közlekedés, majd újra eljött a kerekesszékes stádium. Immáron másodszor. 1995-től ez az állapota. És örül, hogy csak ennyi, mert bármikor folytatódhat a visszaesés, a kezei is lebénulhatnak, légzési nehézségei lehetnek. Megelőzésképpen orvosi vizsgálatok, műtétek, gyógytornák szorgalmas résztvevője volt, az utolsó operációja után azonban úgy érezte, minek strapálja magát, ha úgysincs semmi értelme. Akkor egy söntöt ültettek be, amire azt mondták, lehet, hogy egy napig jó, lehet, hogy tíz évig. Úgy döntött, nem keres több megoldást, ha akar, majd a segítség talál rá.

Ekkor jött Filip az életébe, utána Bence, majd a Tánccsoport.

A sorsfordító mozzanat németországi operációja alatt érkezett – ekkor látott először mozgássérültet segítő kutyát. Tudta, neki is kell egy kutya. Keresett és talált. Amióta kutyázik, nem romlik az állapota. Nem azt mondja, hogy jól van, de megelégszik a nem romlással. Aki ilyen helyzetbe kerül, az két irányba indulhat el. Az egyik, hogy elfogadja az állapotát, és abból hozza ki a legtöbbet. A másik: tétlenül várja, hogy az orvostudomány megoldást talál a problémájára. Ő az első mellett döntött.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL