A gyerekek igazán kegyetlenek tudnak lenni, és én igazán könnyű préda voltam. Hallássérült és mozgássérült gyerek az integrációban, az épek között. Hogyan éltem mégis túl? Elmesélem.

A legélénkebb emlékem az, hogy reggelente az osztály halszálkás parkettáját bámulom, és úgy sétálok a helyemig, hogy közben a torkomban remeg a szívem: csak ne vegyenek észre. Ha ez sikerült, akkor beültem a padba, előszedtem a nagy bordó fedeles könyvem, és írni kezdtem a regényem.

Már akkor is szerettem írni.

Amíg a betűk hurkaiba feledkeztem, és a történetem szereplőinek életét éltem, addig nem voltam jelen a valóságban. El tudtam felejteni mindent, amitől féltem, és addig el tudtam hinni azt is, hogy nem vesznek észre a nap végéig.

De előbb-utóbb megtaláltak, kiszaggattak a lapok közül, és szembe kellett néznem a valósággal.

Néha megböktek, és feléjük fordultam, megvidámodva, hogy beszélgethetek valakivel, kerestem a szájukat, hogy olvassak róla, de ők eltakarták azt, és úgy beszéltek hozzám. Aztán kinevettek.

Néha megzörgettek előttem egy pénztárcát, és megkérdezték, hallom-e, hogyan csörögnek az érmék. De volt olyan, hogy azt játszottuk, ki éri el a plafont, és én a jobb kezemmel könnyedén meglegyintettem, mert nagyobbra nőttem, mint a többiek. Azt mondták, csináljam a mozgássérült kezemmel, és én megpróbáltam, de még a vállam fölé sem bírtam emelni.

Bénultan néztem rájuk minden eset után, és nem mondtam semmit. Nem tudtam mit mondani. Nem értettem, miért csinálják, és azt meg végképp nem tudtam, én mit csináljak. Sok-sok évvel később jöttem csak rá, hogy el kellett volna magyaráznom, mit jelent hallássérültnek lenni, hiszen ők nem tudhatták.

De ötödikesként még én sem tudtam, mit jelent annak lenni. Úgy értem, akkor még azt sem fogtam fel, hogy más vagyok, és miben rejlik a másságom. Nem tudtam összerakni az én világomat az övékével, és nem tudtam megértetni sem velük, hogy mire van szükségem. Én sem tudtam.

Jó gyereknek neveltek, és akkoriban azt hittem, a jó gyerekek semmilyen körülmények között nem kiabálnak, és legfőképpen nem verekednek. Vicces, hogy a gyerekek mennyire véresen komolyan veszik egy-egy szó jelentését, mint egy Asperger-szindrómás.

Lehet, nem ártott volna elmagyarázni nekem, hogy a seggbe rúgás néha nem bűn, igaz, három év csendben tűrés után felülírtam magamban minden létező szabályt. A bennem összegyűlt sérelem és megaláztatás fortyogni kezdett és kirobbant egy pofon formájában.

Zeneóra előtt annyira kihozott a sodromból egy lány, hogy a tanár arra lépett be, hogy az egész osztály néma csendben bámul minket. Nekem az arcom égett, a lánynak pedig a füle. Oda csattant a tenyerünk. A megszeppent tanár elküldött engem magnóért, és amikor visszaérkeztem, az óra elkezdődött, mintha mi sem történt volna.

Valójában minden megváltozott.

Nem piszkáltak többé. Az a lány is meghunyászkodott tekintettel lesett rám, és többé már a bántó megjegyzések sem voltak olyan bántóak, ha mások próbálkoztak vele.

Megtanultam, hogy vannak határaim, és meg kell mutatnom azokat. Elvégre miért ne lehetne velem megtenni bármit is, ha hagyom?

Nem sokkal később véleményeket kezdtem írogatni a barátaimról, mert kérték. A tinédzserkor hajnalán mindenki tudni akart ilyesmit. Azon kaptam magam, hogy sorban állnak azok is, akiknek régebben a céltáblája voltam.

Kicsit félve, de őszintén írtam tele füzetlapokat arról, hogy milyennek látom őket, és milyennek magam. Annak a lánynak is leírtam, hogy anélkül a pofon nélkül sosem tanultam volna meg kiállni magamért. Gyakorlatilag írásban beszélgettem velük először, ha belegondolok.

Hát nem furcsa, hogy milyen korán az írás lett az én szócsövem?

Hogy haragszom-e rájuk? Nem. Senkire sem haragszom. Azok nélkül az évek nélkül nem lennék az, akivé váltam. Nem gondolok vissza szomorúan, se gyűlölettel, az azonban jobban aggaszt, hogy más hallássérült gyerek hogyan megy keresztül ezen.

Mit tegyenek a szülők, mit a tanárok, mit maga a gyerek?

Michaletzky Luca, a VOUS viselkedéselemzője szerint az ilyen helyzetekben a fő probléma az, hogy a gyerekek, de sokszor a felnőttek sem tudnak mit kezdeni a „csodabogárral”, aki oda keveredett közéjük.

Nem tudják, hogyan hat ez a mindennapi életére, ez még felnőttnek is nehéz, hogy megértsék: ő nem fogyatékos, hanem fogyatékkal élő, tehát az identitásának része a hátrányossága, de nem ez a fő eleme.

Tovább a teljes cikkre

Forrás: VOUS