– Valóban nem – mondja mosolyogva. – Megkönnyítette, hogy a család mellettem állt. 

István a barátaival a sárospataki diszkóba igyekezett, amikor egy állat a kocsi elé szaladt. A hátsó ülésen hárman utaztak, nem voltak bekötve. Az egyik ajtón egy lány röpült ki, ő meghalt, a másikon István: eltört a gerince. 

– Az orvosok megmondták, hogy ebből kerekesszék lesz, de én még egy ideig nem hittem, csak amikor már a budapesti rehabilitációs intézetbe szállítottak, ahol láttam, mennyien járnak hasonló cipőben, s mekkora igyekezet kell ahhoz, hogy valamilyen szinten önállóak legyenek. Az adta az első lökést, amikor felismertem a járógépben rejlő lehetőségeimet. Otthon a mai napig ezzel közlekedem, néha jól is esik egy kis nyújtózás, mert sajnos görcsös vagyok. 

István szülei eladták az avasi lakást, a nagymama a házát, s hitellel megtoldva már egy akadálymentes családi házzal várták kisebbik fiukat. A nagyobbik fiú pedig egy évet halasztott az egyetemen, ápolásin volt vele az első időkben. 

– Levelezőn végeztem el az igazságügyi ügyintézőit, a jogi kar tanárai segítőkészek voltak, akadálymentes termekben tanulhattam, és el is jutottam mindenhová, ha egy kis kerülővel is. Eleinte a szüleim hoztak-vittek autóval, több kötöttséggel járt, sokkal szabadabban mozgok, amióta magam közlekedem az autóval. 

Istvánnak megmaradtak a régi barátai és újakkal is bővült a társasága. 2011 óta rehabilitációs munkatársként dolgozik a Mozgássérültek és Barátaik Miskolc Városi Egyesületénél. Sportol, úszásban többszörös országos bajnok. Szeretne kijutni a paralimpiára, úgy gondolja, egy másik sportággal erre nagyobb az esélye, ezért átvált a vívásra. Kenuzik és kosarazik is. Egyéb célja is van: nyelveket tanulni. 

– Az embernek kell, hogy mindig legyen valami célja, amiért küzd, amiért élni érdemes – mondja búcsúzóul.

Tovább az eredeti cikkre

Forrás: REHABPORTAL